Jeffrey L. Bennett egy esküvői fotós, aki igencsak ráérzett arra, hogy hogyan őrizheti meg vidám és szívmelengető formában egy pár nagy napját. Szinte látom magam előtt, ahogy 20 évvel később, egy nagy családi veszekedésnél a kamaszfiú előkapja a telefonját, és megmutatja a szüleinek: "Nézzétek, ilyenek voltatok, örüljetek már egy kicsit jobban egymásnak!"

Milyenek is? Ilyenek:

Szóval Jeffrey L. Bennett előszeretettel készít GIF-eket az esküvői fényképeiből, hamar a védjegyévé is váltak a mozgóképnek tűnő sorozatfelvételek.

Idővel azonban eszébe jutott, hogy miért is ne készíthetne felvételt egyszerre több szögből. Úgy, hogy a GIF-eket ne a történés tegye látványossá, hanem a térbeli elmozdulás - mintha körüljárnánk a pillanatot. Épített egy 7 fényképezőgépből álló monstrumot, küzdött egy darabig a hét gép összehangolásával, és végül ilyen végeredmények születtek:

Ha Te is szeretnél GIF-eket készíteni, akkor nem kell rögtön 7 darab fényképezőgépet venned. Remek applikációk léteznek, amelyekkel animálni lehet az elkészült képeket, vagy pedig GIF-re emlékeztető felvételeket hozhatsz létre. Az előbbire példa mondjuk a Gif Maker nevű Android-app, az utóbbira az Instagram Boomerangja.

Jeffrey kísérletéről ITT bővebben olvashatsz, ha érdekelnek a technikai részletek, vagy az, hogy mit gondol egy fotós a fotó, az animáció és a mozgókép viszonyáról.

Látássérült fotós. A kifejezés paradoxonnak tűnik, de csak első hallásra. Hiszen a fényképezés mostanra az egyik legalapvetőbb eljárássá vált, amellyel megpróbáljuk megragadni a világunkat. Aki látott már fényképeket, és ismeri a fényképezés élményét, abban meglehet az igény arra, hogy ezen a módon fejezze ki önmagát és a környezetével való kapcsolatát.

Így belegondolva nem is meglepő, hogy erősen korlátozott látású, sőt, vak fényképészek is léteznek. A szlovén Evgen Bavcar, aki gyermekkorában vesztette el a látását balesetek következtében, világhírűvé is vált. Fotóművészként elkészített életművét filozófiai igényű könyvekkel is kiegészítette, amelyekben a belső látás természetéről írt.

A látszólagos ellentmondás, a tökéletes látás nélküli fotózás valójában felszabadító erejű. Ma nagyon erősen vizuális kultúrában élünk, ahol a látás és fényképezés ipari méretekben újra- és újratermelt mintákhoz igazodik. Ehhez képest szinte forradalmi, ha valaki nem igazodik ezekhez a mintákhoz. Mert nem tud – és nem is akar. Látni és láttatni igazából nagyon sokféleképpen lehet.

Társadalmi szempontból is jelentős, ha valaki látássérültként fotózni kezd. Felhívja a figyelmet az előítéletekre, amelyekkel nemcsak embertársainkat sújtjuk, hanem önmagunkat is. Például amikor azt hisszük, hogy nem vagyunk képesek valamire...

Ezért tartottam fontosnak, hogy leüljek beszélgetni Szücs Tiborral. Egy amatőr fotóssal, akinek nagy szerepet játszik az életében a fényképezés, pedig eleinte sok elbátortalanító élmény érte. De azóta már fotózott például az orosz-magyar focimeccsen, mert kijárta, hogy a sajtósok közül fényképezhessen, és olyan témákat is lencsevégre kapott, amelyeket nem is látott.

Mondanál pár szót magadról?

Szücs Tibor: 30 éves vagyok. Friss apuka. Születésem óta látássérült vagyok: olyan fokú miópiám van, amit egyelőre nem lehet gyógyítani. Van ugyan őssejtes terápia rá, de méregdrága, kockázatos, és Európában nem elérhető. Egy átlagemberhez képest 10 százalékot látok. Nagyon közelről még olvasni is tudok szemüveg nélkül, de azon túl minden homályos. A szemüvegem dioptriája mínusz 20 körül van, cilinderrel. Hivatalosan a „vak” kategóriába vagyok sorolva. Kicsi korom óta romlott egy keveset a látásom, de nem számottevően. Régebben kontaktlencsét hordtam, de például a fotózásnál zavart. Ilyen dioptriánál ugyanis csak vastag, félkemény lencse létezik, az pedig – különösen este – zavaróan töri a fényt. Annyiban viszont jobb, hogy élesebben lehet vele látni, mint a szemüveggel – és az emberek nem szólnak be az utcán.

Mennyire volt eddig hatással az életedre a látássérültség?

Sz.T.: Amikor középiskolás voltam, komoly hátrányt jelentett. Nem láttam a táblát, nem láttam, mit ír a tanár. Folyton lemaradtam. A közlekedésben ma már egy fokkal jobb a helyzet, mint régebben: jó LED-világítású buszok járnak, látom, hányas busz jön. Ha nincs kivilágítva, nem szállok fel. Persze nem lehet jogsim, és még egy sor dologban hátráltat. Természetesen a fotózásban is. De meg kell találni mindennek a szépségét így is.

Általános iskolásként gyengénlátók iskolájába jártam. Akkoriban kettő ilyen volt az országban: egy Budapesten, egy Debrecenben. Veszprémi vagyok, ezért Budapestre irányítottak. Azóta sem értem pontosan, hogy miért kellett kiszakítani a „normális” közoktatásból, miért nem lehetett integráltan megoldani. 9 évig össze voltam zárva egy tucatnyi sorstársammal, együtt is laktam velük. Nem ismertük meg a külvilágot, nem tudtunk haladni vele. Nem járhattam szabadon; ha labdáztam, rögtön szóltak, hogy nem szabad, veszélyes. Burokban éltünk, csak nagyon ritkán jöhettünk ki belőle. Aztán a középiskolában hirtelen a feje tetejére fordult a világ. Sok osztálytársam rosszul vette azt a váltást, amikor teljesen új környezetbe került, jól látó emberek közé; nekem talán szerencsém volt.

Hogy kezdtél fotózni?

Sz.T.: Amikor elballagtam az általános iskolából, édesanyámtól kaptam egy 3,1 megapixeles Olympus gépet. 2001-ben az nagy szám volt. Csináltam vele néhány képet, és megnéztem a számítógép monitorán. Te jó ég, ez gyönyörű! - kiáltottam fel, amikor megláttam. A gép aztán tönkrement, és elkezdtem gyűjtögetni a pénzt. 2006-ban vettem meg az első, akkor csúcskategóriának számító Canonomat. Azzal tanultam meg a fotózás alapfogásait, kihasználva a manuális beállítási lehetőségeket. Sokat jártam túrázni, ez is hozzájárult, mert közben nagyon sokat fényképeztem. A mai gépem, egy Canon Eos 700D 3 éve került hozzám.

Ma mi foglalkoztat leginkább fotósként?

Sz.T.: Az egyik legfontosabb projektem az, hogy be szeretném mutatni, mit jelent látássérültnek lenni. A legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy él az, akinek gondja van a látásával. Akár olyan részletekig, hogy hogyan reggelizik, hogyan tanul, hogyan kommunikál... Egy látássérült kisgyerek életét szeretném dokumentálni. Csakhogy személyiségi jogi okokból nehéz alanyt találni, és mivel az adott iskolára sem vet feltétlenül jó fényt, nehéz megszerezni az iskola hozzájárulását.

Egy másik projektem, amivel haladok is, az az óvodás gyerekek fotózása. Sok panaszt hallottam már arról, hogy a futószalagon készülő óvodai vagy iskolai portrék nem sikerülnek jól. Én viszont gondosan, odaadó figyelemmel nyúlok ehhez a témához. Ezzel azt is kompenzálni tudom, ha valamit nem látok meg rögtön, pl. nem veszem észre, hogy életlen a kép. Sok felvételt készítek, és ha egyik sem lett jó, akkor folytatom a fényképezést.

Mi fogott meg ennyire a fényképezésben?

Sz.T.: Sok olyan fotós van, aki manipulálja a képeket, hozzányúl a „valósághoz”. Én nem ezt képviselem. Azt szeretném visszaadni, amit látok. Vagy éppen amit nem látok. Megesik ugyanis, hogy a fényképezőgépem élethűbben mutatja meg azt a látványt, mint ahogyan én láttam. Például az elém táruló tájat kirándulás közben. Ez fontos élmény nekem fényképezéskor: vajon milyen meglepetés vár majd engem, amikor megnézem a képet nagyban, a monitoron?

Éppen ezért nem vagyok hajlandó utólag radikálisan belenyúlni egy képbe, nem is retusálok. Jó, ha a modellemen volt épp egy pattanás, azt leszedem, ha szeretné, de mélyebben nem nyúlok bele. Hiszen nem úgy néz ki. Kicsi kontraszt, kis vágás, forgatás, amit mindenki megtesz, és ennyi.

Amikor elkezdtem fotózni, online platformokon közzétettem a képeimet. Indulatos és szinte kegyetlen kritikákat kaptam. Ez megdöbbentett. Miért csak bizonyos technikai kritériumokat néznek az emberek? Amatőr fotózásról beszélünk, könyörgöm. Valamiért elkészítette az illető az adott képet, valamit szépnek talál rajta – ez miért nem szempont? Nekem vannak olyan apróbb hibák a képeimen, amelyeket észre sem veszek, nem látok meg. Például a pókhálót az egyik fotóm előterében. Sokat lehetne játszani még képszerkesztő programokkal is, hogy a képeim tökéletesek legyenek szakmai értelemben, de személy szerint nekem ez nem fontos. Azért persze figyelek a kritikára.

És az mennyire izgat, hogy mások hogyan fotóznak? Hogy milyen témákat szokás fényképezni, milyen képkivágással, milyen kompozícióval stb.

Sz.T.: Megnézem, de nem izgat különösebben. A fényképzés engem azért vonz, mert visszaadja, amit az adott helyen átéltem: a színeket, a formákat, a hangulatot, a helyzetet... Utólag még jobban el tudok mélyülni benne. Nem azért megyek fotózni, mert új képeket szeretnék, hanem mert kikapcsol. Lehet, hogy egész nap várom a madarat a természetben, mégsem sikerül jó képet csinálnom róla, és ez nem zavar. A horgászok se bánják, ha nem fognak mindig halat.

Ezen csavar egyet az, hogy nem is mindig látom, hogy sikerült-e a kép. Volt, hogy kimentünk szitakötőt fotózni. Én aztán egy árva szitakötőt nem láttam egész nap! Egyszerűen nem láttam őket. Az a fotós barátom, akivel voltam, megmutatta végül, hogy melyik levélre szokott leszállni a vízen a szitakötő, fókuszáljak oda. 4 és fél órát ültünk a vízben, vártuk a csodát – és a csoda végül megjött. Lehet, hogy másnak nem olyan különleges az így készült kép, de nekem nagyon sokat jelent.

Fontos neked, hogy másoknak mi jön át a képeidből?

Sz.T.: Érdekel mások véleménye, de nem az a célom, hogy lenyűgözzem az embereket. Gyerekkoromban sokszor megkaptam, hogy semmirekellő, semmire se képes ember lesz belőlem. Részben előítéletek miatt mondták a tanáraim, részben azért, mert nem voltam épp mintagyerek. A szemem nagyban akadályozott a tanulásban a középiskola alatt, de persze az én hibám is benne volt. Talán ezért is akarok magamnak bizonyítani, hogy igenis, képes vagyok fényképezni. A fotózás nagy lelkierőt ad. Ha készítek egy jó képet, az inspirál a következőre.

Ezért is örültem, amikor a Lions klub szervezésében kiállították a képeimet. Így láthatták az emberek, hogy igenis, lehetséges – és ez az üzenet a látássérülteknek is szól. Hogy a burok miatt ne higgyék el, hogy nem képesek valamire.

Tibornak nagyon köszönöm az interjút. A témát pedig egy bejegyzésben még folytatni fogom, bemutatva néhány látássérült külföldi fotóművész munkáit.

Az okostelefonnal való fényképezés annyira elfogadottá vált, hogy ma már színvonalas fotópályázatokra várnak mobillal készült anyagot. Egy nemzetközi pályázatra hívnám fel a figyelmet ezzel kapcsolatban, és belekukkantunk egy tavalyi, hatalmas mobilfotós verseny anyagába is.

Ahogy befejeztem a múltkori posztot a mobillal fotózásról, a szemembe akadt egy aktuális felhívás, amely kifejezetten olyan képeket keres, amelyek a telefon kamerájával készültek. A budapesti PH21 Galéria június 5-i határidővel nemzetközi fotópályázatot hirdetett MOBILE ONLY címmel. A kiválasztott képekből készülő kiállítás 2017. július 6. és augusztus 1. között lesz látható. Műfaji vagy stílusbeli megkötés nincs, az egyetlen feltétel az, hogy a képek mobiltelefonnal vagy tablettel készüljenek.

Megkerestem a galériát, mert kíváncsi voltam, hogy sok-sok tematikus és egyéni kiállítással a hátuk mögött miért tartották most fontosnak, hogy a technikai megkülönböztetés alapján állítsanak ki képeket. Elmesélték, hogy fényképészektől többször is hallották, hogy volna igényük erre. Hiszen már stabil művészi-szakmai közösségek is kialakultak a mobilfotográfia területén. Másrészt a telefonnal való fényképezést egy feljövőben lévő, intézményesülő alműfajnak gondolják, ami megérdemli a figyelmet. Ezért mint galéria felületet szeretnének biztosítani a fotográfusoknak, hogy megmutathassák, hogyan használják a mobil által kínált kreatív lehetőségeket.

Bővebb infó a galéria honlapján olvasható.

Inspirációnak 10 kép az MPA - Mobile Photograpy Awards 2016-os díjazott anyagából, a "sziluett" kategóriából.

(Richard Chambury)

(John Nieto)

(Junfeng Wang)

(Rodrigo Rivas)

(Andrew Lucchesi)

(Jose Luis Barcia Fernandez)

(Angie Lambert)

(Jirasak Panpiansin)

(Meredith Rilley)

(Song Han)

Folyton fényképezőgépekről beszélünk, közben mindenki a mobilját húzza elő, ha le akar fotózni valamit. Hol tart most a technika: jó telefonba vagy fényképezőgépbe érdemes egy amatőr fotósnak befektetnie? A téma kapcsán leültem beszélgetni egy fotótechnikai szakemberrel. Az ő meglátásaival kezdem ezt a sorozatot, ami a mobillal való fotózásról fog szólni. Vigyázz, kész, rajt, vita indul!

„A mobillal való fotózás aranykora van éppen. Most fordult át az, hogy az emberek már nemigen vesznek kompakt, beugró szintű fényképezőgépet, hanem vagy félprofi gépet vásárolnak, vagy egyáltalán nem vesznek külön fényképezőgépet.

Pár évvel ezelőtt a New York Times folyóiratnál kirúgtak 20 embert, és utat nyitottak az alkalmi fotósoknak. Nem szerettek volna többé egy hónapig fizetni egy fotóst, aki vagy elcsípi a témát, vagy nem, vagy odaér, vagy nem. Úgy döntöttek, hogy azért fizetnek, ha  valaki beküld egy képet. Mostanában a Motorola és a Huawei is olyan telefonokat kezdett kihozni, amelyekkel nagyon magas szinten lehet fotózni, és az iPhone-ok is szuperek ilyen szmpontból. A Huawei Leica-optikás megoldásokkal dolgozik, a Motorola pedig stúdiófotózásban gondolkodik. Nincs fél éve annak, hogy megszületett az első olyan Life-címlap, amelyet Motorola telefonnal csináltak meg stúdióban. Vakuzott is a mobil.

Egyre elfogadottabb a mobillal való fotózás a médiába, kiadványokba kerülő képeknél, már olyat is láttam, hogy valaki fényképezőgéppel imitálta ezt a hatást. Ráadásul egyre több szerkesztőprogram és applikáció létezik, amely kifejezetten telefonnal készült képekhez való. A legnépszerűbb a VSCO. A mobilfotózás általános népszerűségét mutatja, hogy a Facebook már fel is vásárolta az Instagramot, a legfontosabb mobilos képmegosztó platformot.

Egy átlagos okostelefonnal kifejezetten jó képeket lehet csinálni. Min múlik ez? Nem az érzékelő minősége számít már, hanem a szoftveres rásegítés, az, ahogyan feldolgozza az érzékelt adatokat. Ennek az eredménye az, hogy megnyitod a kamerát a telefonon, exponálsz, és aztán büszke vagy, milyen jó képet csináltál. És lehet, hogy első ránézésre tényleg jobb minőségű a kép, mint amit egy beugró kategóriás fényképezőgéppel készíteni lehet.

Tehát annyira „fel vannak okosítva” a képek, hogy gyakorlatilag nem lehet elrontani. Nem kell beállítani semmit, megnyomod a gombot, és kész. Ha valaki kicsit ért hozzá, akkor az expozíción állíthat, hogy mennyire legyen világos vagy sötét. Ez persze azzal jár, hogy különösebben nem lehet megtanulni fotózni a mobilokkal, elkényeztetik az embert.

150-200 ezer forint körül mozog egy olyan telefon ára, amivel kifejezetten jó képek készülhetnek. Kb. 140 000-től kezdődnek a jó minőségű fényképezőgépek is, amelyek még nem a profi kategóriába tartoznak. Az úgynevezett MILC-ek: kis méretűek, zsebre vághatóak, kis szenzorral. De azokhoz még optikát vesz az ember, memóriakártyát, tokot, állványt... Míg ha beruház egy telefonba, akkor nem fogja tovább fejleszteni a rendszert.

És van egy-két kifejezett előnyük is a mobiloknak. Például az, hogy sötétben jól lehet fényképezni velük. Aztán mivel a telefon kisebb méretű képeket csinál, jóval több kép fér el a telefonodon, mint a fényképezőgép memóriakártyáján. Akár több ezer fényképet is tárolhatsz a mobilodon. Az autofókusz is viszonylag jó az okostelefonok kameráiban; arcfelismeréstől, a mozgó tárgy követésétől kezdve számos beépített, intelligens funkciójuk van.

Lassan már telefonon is 4K minőségben lehet videófelvételeket készíteni. Errefelé megy a világ: hogy párszázezerből profi felszerelése lehessen annak, aki nem akar nagy összegeket költeni az igazán professzionális felszerelésekre. Ilyen összegből persze fényképezőgépet is lehetne venni, de az ember a funkciókat nézi: miért ne az okostelefont választaná, ha azzal telefonálni, netezni is tud?

Azért van, amire érdemes odafigyelni, ha mobillal fotózik valaki. Mostanában kétféle vakuval dolgoznak ezek a mobilok: van egy hideg és egy meleg fényű vaku. Őszintén nem javaslom senkinek a beépített vaku használatát. Bulifotóhoz vagy kényszermegoldásként persze jó, de azért elég primitív, hogy egy LED elvillan. Általában nem lehet szabályozni a fényerejét, a megvilágítást. Akkor már jobb a külső vaku vagy a természetes fény használata. De ez csak az én véleményem.

Egy tipp az expozícióval kapcsolatban. A legtöbb okostelefon kameráján lehet állítani az élességet: ahol rányomsz a képre, oda fókuszál. Az expozíciót is ez alapján állítja be: ha sötétebb tartományban volt az a pont, amire élességet állítottál, akkor emiatt ki fog világosodni a kép. Ezt érdemes már a felvételkor kompenzálni, a megvilágítás beállításakor; azaz ha a konkrét példánkat nézzük, akkor sötétebb expozícióra érdemes állítani. Az így kapott eredmény ugyanis sokkal jobban kezelhető aztán valamilyen applikációval, mintha lenne egy túlexponált, azaz kiégett képed.

Extrák, kiegészítők is akadnak a mobillal fotózáshoz. Vannak például előtétlencsék, amelyekkel mélységélességet lehet csinálni. Ki lehet egészíteni a telefonokat stabilizátorral, ami főleg videózáskor jön jól. Különböző karokat (rigeket) is lehet használni, amibe belepattintható a telefon, így rögzítheted a felvételhez. A megvilágításhoz LED-lámpát, külön vakut is lehet a mobilokhoz kapcsolni. A Lume Cube például egy kis szerkezet, ami szinkronizálni tud a telefon vakujával, azaz úgy működik, mint egy stúdióvaku.

A kép minősége szempontjából nincs kifejezett előnye a telefonok kamerájának, hanem az a nagyszerű bennük, hogy mindig ott vannak az ember zsebében. Bármit látsz meg: előkapod a telefonodat és lefotózod. Ráadásul nemcsak telefonálni lehet még a mobilokkal, hanem más, a fényképezéshez-filmezéshez köthető funkciók is elérhetőek rajtuk általában. Például time-lapse videók készítése. Vagy 360 fokos panorámakép. Ezeket a plusz funkciókat is folyamatosan fejlesztik a mobilokban.

De hiába nyújt sokat a telefon kamerája, azért korlátozott is. Ha hozzányúlsz a képhez telefonos szoftverrel vagy Photoshoppal, akkor zajosodni kezd, szétesik, mert a dinamikatartománya nem bírja a „gyűrődést”, aminek kiteszed. Ha csak az árnyékokat erősíted meg, már akkor is erőteljes zaj jelenik meg. Aztán hiába a nagy felbontás, attól még kisméretű képekről van szó. Továbbá nem lehet nyers képfájlt csinálni, azaz nem lehet tetszés szerint szerkeszteni a képeket a profi képszerkesztő programokkal.

Összességében: szerintem hobbyfotózásra jók a telefonok. Amatőrként akkor érdemes befektetni egy fényképezőgépbe, ha nemcsak rögzíteni akarsz valamit, nemcsak le akarod fényképezni, hanem a képpel alkotni is akarsz. Ha már a fotózás közben és az utómunkában is valami pluszt szeretnél hozzáadni.”

Nemsokára olvashatjátok az interjúmat egy fényképésszel, akit kifejezetten a telefonnal való fotózás izgat. Illetve technikai és gyakorlati szempontból is el fogunk mélyülni a mobilfotózás kérdésében.

Tavaszi eufória, virágok, andalgás... Ez járhatott a szervezők fejében, amikor a 2017. április 22-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett Tripont Fotómaraton egyik témájának a „Budapest – City of Love” címet adták. Az időjárás a verseny napján kevésbé volt szerelmes kedvében, ezért a párok nem rajzottak tömegesen a város legromantikusabb helyein. De így is kreatív és sokatmondó képek születtek az érzelmekről, amelyek a budapesti levegőben vannak.

Tóth-Piusz István, aki a 4 versenytéma összesítése után az első helyezést kapta a zsűritől, így foglalta össze a szerelem lényegét:

Marton Dominik, a második helyezett szerint a téma az aszfalton hever:

Diósi Máté, a harmadik helyezett fanyar humorral nyúlt az összetartozáshoz:

A versenyzőknek ezen kívül még 3 másik témában kellett képet készíteniük: találniuk kellett valamilyen titkos részletet a városban, fel kellett fedezniük egy érdekes perspektívajátékot Budapest építészetében, és rá kellett bírniuk egy állatot is a modellkedésre. Mindezt 4 óra alatt. Nem a tökéletes kép elkészítése volt a fontos, hanem hogy jól improvizáljon a fotós. Felismerje és megragadja a pillanatot, és csavarjon egyet rajta azzal, hogy a megfelelő nézőpontot választja. Alapos utómunkára nem volt lehetőség, és nem a technikai minőséget, a csúcskategóriás gépek csodáit díjazta a zsűri, hanem az ötletes és esztétikus képalkotást.

A Tripont Fotómaraton nyertes képeit ITT találjátok. A zsűri ezenkívül kiválasztott további 10-10 képet mind a négy kategóriában – ezt a válogatást pedig ITT nézhetitek meg.

És most nézzünk meg még néhány megkapó és elgondolkodtató képet a szerelemről:

(A 145-ös rajtszámú versenyző képe.)

(A 162-es rajtszámú versenyző képe.)

(A 186-os rajtszámú versenyző képe.)

(A 221-es rajtszámú versenyző képe.)

(A 91-es rajtszámú versenyző képe.)

(A 64-es rajtszámú versenyző képe.)

(A 45-ös rajtszámú versenyző képe.)

(A 92-es rajtszámú versenyző képe.)

(A 95-ös rajtszámú versenyző képe.)

(A 22-es rajtszámú versenyző képe.)

Gratulálok minden alkotónak!

Megjegyzés: Ez a bejegyzés kezdőknek szól. A nyelvtanulás hosszú évei is az „I am Jocó” mondattal kezdődnek, nem pedig egy akadémiai székfoglalóval. Attól még világos, hogy nem azért tanulunk angolul, hogy bárkivel közölhessük: „I am Jocó”, hanem hogy a legbonyolultabb témákban ki tudjuk majd fejezni magunkat. De szükséges leegyszerűsítésekkel kell kezdeni ahhoz, hogy később az összetett dolgokat is kirázzuk a kisujjunkból. Azért hangsúlyozom ezt, hogy a rutinos fotósok ne akadjanak fenn azon, hogy most nem ők a célközönség.A legutóbbi bejegyzésben tisztáztuk a három technikai alapfogalmat. A rekesz a nyílás, amin keresztül beáramlik a fény. A rekeszérték arról szól, hogy mekkora ez a nyílás. A záridő az az időtartam, ameddig a nyílás nyitva van. A fényérzékenység pedig - nagyon leegyszerűsítve - annak a mértéke, hogy a géped éppen mennyire érzékenyen reagál a fényre.

Arra is utaltunk többször, hogy ez a három érték különböző kombinációkban jelenhet meg fényképezéskor. Ezek a kombinációk azonban nem csereszabatosak. Ha magas fényérzékenységet és rövid záridőt állítasz be például, akkor technikai okokból nem ugyanazt a végeredményt kapod a képeden, mintha hosszú záridőt és alacsony fényérzékenységet alkalmaznál.

Fotózáskor ezzel tudatosan kell bánni. Hasonlattal élve: ha egy bizonyos vízmennyiséget el akarsz juttatni valahonnan valahova, akkor nem mindegy, hogy egy nagy vödörben viszed el oda, vagy pedig egy pohárban, sokszor fordulva.  A vízmennyiség szempontjából persze ugyanaz az eredmény, de egy csomó más tényező is szerepet játszik. Mindenekelőtt az, hogy mi a célod azzal a vízzel. Ha az a víz valakinek az egész napi vízadagja, akkor a poharas megoldás szerencsésebb, mint ha egy vödörrel egyszerre lezúdítanád a torkán a több litert. A kerti bokrokra viszont jó az is.

Ugyanez van a fénnyel is: valóban célunk a fényképezéskor, hogy a megfelelő „adag” fényt bejuttassuk, de ez csak az egyik célunk. Amikor beállítjuk a rekeszt, a záridőt és az ISO-t, akkor mindenképpen biztosítanunk kell a megfelelő expozícióhoz szükséges fénymennyiséget, de egy sor további technikai és komponálási igénynek is meg kell felelnünk. Ma erről fogunk beszélni. Mi a rekesz, a záridő és a fényérzékenység helyes megválasztása a helyzettől és a céljaidtól függően?Ehhez viszont előbb azonban tisztáznunk kell a mélységélesség, a bemozdulás és a fényérték fogalmát.

MÉLYSÉGÉLESSÉG

Az esetek többségében 3D-t, teret fotózol. Ahogy a szemeddel is tudsz közeli és távoli dolgokra fókuszálni, úgy tudsz a fényképezőgéppel is, tehát a tér egy bizonyos pontjára irányíthatod a figyelmet. De nemcsak azt állíthatod be, hogy pontosan hova „nézzen” a fényképezőgép, hol legyen a fókusz, azaz hol legyen a legélesebb pont, hanem azt is, hogy mettől meddig tartson az éles tartomány a képen belül. Kézenfekvő igény, hogy a képed fő témája (egy arc, egy ház, egy folyó, egy szarvasbogár) éles legyen, de az is hozzátartozik egy kép megkomponálásához, hogy eldöntsd, mi legyen még éles azon kívül.

Ez a mélységélesség kérdése: mekkora legyen az a sáv a képen, amit még élesnek érzékel a kép nézője? A legélesebb pont azon belül természetesen a fókuszpont lesz.

A fényképezés történetében jó ideig nemi lehetett könnyen játszani a mélységélességgel. Az objektív nélküli camera obscura mélységélessége például igen nagy, viszont sehol sem tökéletesen éles. A 19. század végének kollódiummal dolgozó városi fotográfusa viszont, akit a múltkor emlegettem, a megvilágítási és egyéb technikai viszonyok miatt éppen azzal küzdött, hogy az élesség már az arcon belül rohamosan csökkenni kezdett. Tehát a szem mondjuk éles volt, de előtte az orr nem. Te viszont most, a digitális korszakban, abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a modelled szeme és orra egyaránt élesen fog látszani.

Mitől függ, hogy a te fényképezőgéped milyen mélységélességet tud produkálni? Meglepően sok tényezőtől. Például az objektíved gyújtótávolságától és a géped érzékelőjének méretétől. Ezeket most (eleinte) technikailag adottnak tekintjük – majd később cserélgetjük az objektíveket. Függ ezeken kívül attól, hogy milyen távolságra állítod be az élességet, milyen messze van az alany maga, és mekkora rekesznyílást használsz.

Tehát a két összefüggés, ami most fontos neked:

1. Minél nagyobbra van nyitva a rekesz, annál kisebb lesz a mélységélesség.

2. Minél közelebb fekvő képsíkra állítod be az élességet, annál kisebb lesz a mélységélesség.

Ha makrózol (pl. bogarat fotózol nagyon közelről), akkor nagyon kis sávban lesz éles a képed. Megeshet, hogy a mélységélesség már csak milliméterekben lesz mérhető, és egy megtermett bogár túlsó vége homályba vész, ahogy azt a szingapúri fotós, Sikhey Goh képén is láthatod:Maradjunk egyelőre a rekesz kérdésénél. A legnagyobb blendenyílásnál kapod a legkisebb mélységélességet. Míg ha azt szeretnéd, hogy mély sávban éles legyen a képed, akkor szűkítened kell a rekesznyílást. Viszont ha szűkül a rekesz, akkor egyre kevesebb fény csordogál be rajta – azaz tovább kell nyitva hagynod. Minél tovább hagyod nyitva, annál nagyobb az esély arra, hogy beleremeg a kezed. Azaz ilyenkor használj állványt vagy bármilyen más alátámasztást. Pl. egy kis babzsákot is magaddal vihetsz, amit aztán a megfelelő korlátra, csomagtartóra stb. ráteszel, majd ráülteted a gépedet.

A kis mélységélesség arra jó komponálási szempontból, hogy elmossa a hátteret. Ez jobban kihangsúlyozza a témádat, például a modellt, hiszen ő lesz egyedül éles és kivehetően figurális a képen. És az érdektelen háttért is festői színhalmazzá teheted ezen a módon. Ha arcképet fotózol, akkor a szemére tedd az élességet, és törekedj kis mélységélességre. Így az arca éles lesz, a mögötte lévő tűzfal már nem. Sőt, akkor is használhatod a kis mélységélességet, ha valamit el akarsz tüntetni a kép előteréből: például valamilyen hálót, kerítést vagy fűszálakat.Tájképeknél viszont az a cél, hogy minél nagyobb legyen a mélységélesség, azaz minél több részletét láttasd az előtted elterülő látványnak.

Hogy változik az élesség a képen a tér egyes pontjain? A legélesebb ponttól a fényképezőgép felé közeledve csökken, és természetesen ellenkező irányban, a fényképezőgéptől távolodva is csökken. Csakhogy nem ugyanolyan arányban! A fényképezőgép felé fele akkora kiterjedésű az élesség, mint a legélesebb ponttól az ellenkező irányban. Tehát a legélesebb pont a teljes éles tartománynak nem a felénél helyezkedik el, hanem tőled nézve az 1/3-ánál. Mutatom: 

BEMOZDULÁS

A bemozdulás az, aminek csak akkor örülünk, ha kifejezetten szerettük volna.Amúgy viszont bosszantó. Gyorsan mozgó fotóalanynál (gyerekek, állatok, sportolók, kocsik) könnyen előfordulhat, hogy csak egy elmosódó szellemkép látszik a fotón. De attól is bemozdulhat a kép, ha remegett a kezed – már a lélegzetvételtől is változik a gép helyzete.

Fényképezéskor próbáld meg minél jobban stabilizálni a karod: ne fotózz félkézzel, és ha lehet, könyökölj rá valamire, vagy támaszd a felkarodat a mellkasodhoz. Ötvenes pulzus és kötélidegek, mint a sportlövészeknél. Az állvány sem csak gyengéknek való, hanem alapvető fotósfelszerelés. A fényképezőgép felépítése és az objektív gyújtótávolsága is befolyásolja, hogy mekkora megvilágítási időnél fotózhatsz még kézből, bemozdulás nélkül. A legtöbb fényképezőgépben van valamilyen rezgéscsillapító automatika is, ami csökkenti a mozgásodból eredő bemozdulást.

Egy energikus négyévest viszont a legjobb rezgéscsillapító sem fog türelmes fotóalannyá változtatni. Ha azt látod a képen, hogy a háttér éles, de maga a témád bemozdult, és emiatt életlen, akkor a záridőn kell módosítanod. A mozgó téma speciális fényképezési módot kíván.Ha a géped automatikusan választja ki a záridőt, akkor nézd meg, hogy van-e mozgó tárgyakra kitalált módja (általában gyerekfejjel jelzik a szimbólumok között). Használd ezt, vagy pedig kapcsolj át záridő-prioritásra vagy manuális beállításra. Csökkentsd le a záridőt, és cserébe nyisd ki jobban a blendét. (A záridő-prioritás módban a gép magától kiszámolja a záridőhöz illő rekeszértéket.) Ha megnöveled az ISO-t, azzal is nyerhetsz annyi plusz fényt, hogy lecsökkentsd a záridőt. Ha kell, használj vakut is: úgy több lesz a fényed, és szintén csökkentheted a záridőt. A lényeg az, hogy minél rövidebb ideig legyen nyitva a blende, hogy az alanyodnak ne legyen ideje helyzetet változtatni.

Van viszont olyan is, hogy egy fotós kifejezetten a bemozdulásra hajt. Robert Capa is azt tanácsolta a haditudósító fotósoknak, hogy rángassák kicsit a kamerát, attól harctéri hangulatot kap a kép. A bemozdulás dinamikussá teszi a képet, érzékelteti a mozgást. Streetfotózásnál szívesen használják. Emellett bizonyos képeknél éppen az elmozdulás lefotózása a téma: az alábbi képen Weber Áron fényképész Boros Mátyás képzőművész fényrajzát rögzítette hosszú záridővel.Kezded jól érezni magad? Akkor kezdjük el a matekórát. Ehhez pedig muszáj bevezetnünk még egy fogalmat.

FÉNYÉRTÉK, AVAGY EXPOZÍCIÓS ÉRTÉK

A fényérték egy szám, amely a kép megvilágítottságát jelzi. Függ a záridő hosszától és a rekesznyílás nagyságától – azért hozták létre ezt a fogalmat, hogy a záridő és a rekesz végtelen számú variációs lehetőségei közepette meghatározható legyen, hogy azok milyen expozíciót eredményeznek. Rövidítése Fé, de találkozhatsz az EV (exposure value) rövidítéssel is.

• Ha felezed a záridőt, azzal egy egységgel csökken a fényérték, azaz: -1 Fé-vel lesz sötétebb a kép.
• Ha negyedeled a záridőt, akkor két egységgel csökken a fényérték, azaz: -2 Fé.
• Ha kétszeres hosszúságúra veszed a záridőt, akkor az aktuális fényérték egy egységgel nő: +1 Fé. A kép világosabb lesz.
• Ha a záridő négyszeresét állítod be, akkor az aktuális fényérték két egységgel nő: +2 Fé.

És mi van a blendével? Ha lépsz egyet a szabványos rekeszérték-skálán, akkor teljes fényérték-egységeket lépkedsz.

Tehát: ha eggyel tágítod a blendét (f/5,6-ról f/4-re), de ugyanannyi fényértéket szeretnél, mint az eredeti rekeszértéknél volt (f/5,6-nál), akkor annyira kell lerövidítened a záridőt, hogy kompenzáld az 1 Fé eltérést, amit a tágabb blende jelentene. A fentiekből már tudod, hogy 1 Fé csökkenést úgy tudsz elérni, hogy felezed a záridőt. Tehát ha az eredeti záridőd mondjuk 1/1000 s volt, akkor 1/2000 s-re kell lemenned. Azaz a másodperc ezredrésze helyett a másodperc kétezred részéig lesz nyitva a blende.

Azt gyorsan tisztázzuk, hogy a fényérték nem fejezi ki közvetlenül a fény valamilyen fizikai minőségét, hanem az expozíciót jellemzi. (Igazából a „fényérték” kifejezés hibás, az expozíciós érték a pontosabb.) Az Fé0 az f/1 rekeszérték melletti 1 másodperces expozíció, ez a kiindulópontunk. A fényérték-skála innen negatív és pozitív irányba is továbbmegy. Fénytani szempontból sokkal bonyolultabban is meghatározható, de legyen nekünk most elég annyi, hogy akkor jó a kép megvilágítási értéke, ha a kép sötétebb és világosabb tartományában is látszanak részletek. Ha a kép expozíciója 1 vagy több Fé-vel kevesebb, akkor a sötét részeken egy idő után már csak feketeség látszik, ha pedig a pluszos irányba mozdul el a kép, akkor lesz rajta kiégett, túlexponált terület, ahol a világosságban vesznek el a részletek.

Természetesen van olyan, hogy az adott körülmények között nem lehet a világos és sötét irányban egyaránt részletgazdag a kép, ilyenkor kompromisszumot kell kötni. Illetve megeshet az is, hogy a fotósként olyasmiben töröd a fejed, amihez szándékosan alulexponált vagy túlexponált látványra van szükséged; művészi fotográfiában gyakran használt hatás.

A REKESZÉRTÉK ÉS A ZÁRIDŐ VISZONYA

A lényeget tulajdonképpen már meg is beszéltük: ha csökkented az egyiket, akkor növeld a másikat, ha azonos fényértéken akarsz maradni. Nő a blende – csökken a záridő, csökken a blende – nő a záridő. Vegyünk egy példát. Le szeretnéd fotózni, ahogy a kislányod biciklizik. Már megy neki, hajt is, mint az istennyila. Jó lenne, ha a képen nem csak a csík látszana, amit maga után húz. A fényképezőgéped fényt mér, és automatikusan f/8-ra állítja a rekeszértéket, a záridőt pedig 1/125-re. Te viszont sejted, hogy sok lesz ez a záridő, ezért manuális módban 1/500 s-ra állítod. (A gyakorlás kedvéért képzeljük el, hogy minden értéket te akarsz beállítani.)

Ezzel mennyi Fé-változást idéztél elő? Azaz mennyit kell kompenzálnod a rekeszértékkel? Számoljunk. A záridő-skála idevágó része ugye így néz ki: ...1/125, 1/250, 1/500... Tehát egynegyedére csökkentetted a záridőt. Az előbb megbeszéltük, hogy ez 2 Fé csökkenést jelent. Ha most nem változtatsz a rekeszidőn, akkor 2 Fé-vel sötétebb lesz a kép, mint szeretnéd, azaz alulexponált lesz. Nem fog látszani a pókember a gyerek pulcsiján, mert kissé árnyékban van. Nem jó. Muszáj lesz jobban kinyitni a blendét (éppúgy, ahogy a pupillád is megnő a sötétben). Hogy is volt a szabványos blendeskála? 1; 1,4: 2; 2,8; 4; 5,6; 8; 11; 16 stb. Az eredeti rekeszértéked pedig f/8 volt. Egy egységnyi rekeszérték-változás, az egy egység fényérték-változás. Tehát 2 rekeszértékkel kell nagyobbra nyitni a blendét – a végeredmény: f/4. (Nem felejtetted el, ugye, hogy minél kisebb a rekeszszám, annál nagyobbra nyitott rekeszt jelöl?)

De természetesen mindezt a fényképezőgéped is kiszámolhatja helyetted – a legtöbb gépen van olyan mód, amiben te megváltoztathatod a rekeszt vagy a záridőt, ő pedig aszerint módosítja a másik értéket.

Mindenesetre itt egy áttekintő táblázat a számolgatáshoz. (A fényérték a záridő és a rekeszérték függvényében):Most gondolkodj el azon, hogy hogyan változik a helyzet, ha ezután egy teljes alakos portrét szeretnél készíteni a gyerekről a nagyszülők számára, hiszen az ő karácsonyi ajándékuk volt a bicikli. És jó lenne, ha elmosódna a háttérben a grafitti a házfalon, mert különben a nagyszülők idegesek lesznek, hogy milyen veszélyes helyen laktok. Tehát csökkenteni kéne a mélységélességet.

Mitől függ a mélységélesség? Már tudod. Jelentős részben a blendétől: minél nyitottabb, annál kisebb a mélységélesség. Mivel emellett függ még az objektív gyújtótávolságától, az érzékelőd méretétől és attól is, hogy milyen messze állsz a gyerektől, nem tudok pontos értéket mondani, de az biztos, hogy kicsit még tágítanod kéne a rekeszen. A záridőt pedig tovább rövidítened. Kísérletezz!

A FÉNYÉRZÉKENYSÉG, A REKESZ ÉS A ZÁRIDŐ VISZONYA

Zárásként keverjük bele mindebbe a fényérzékenységet is.

Az ISO-skála (...100, 200, 400, 800, 1600...) egyes lépései között egy rekesznyi különbség van. Az ISO 100-nál kétszer érzékenyebb az ISO 200, így 1-gyel kisebb rekeszt használhatsz; az ISO 400 négyszer olyan érzékeny, ami 2-vel kisebb rekeszt tesz lehetővé. Az ISO 100 egyébként az az érték, amit nappali fényben nyugodtan használhatsz úgy, hogy nem lesz szükséged se állványra, se vakura.

Az, hogy a fényérzékenységet meg tudod változtatni a digitális gépeken, azzal az előnnyel jár, hogy akkor is használhatod ugyanazt a blende- és záridő-értéket, ha időközben megváltoznak a fényviszonyok, mondjuk árnyékos helyre mész. Az előző bejegyzésben is említettem azonban, hogy az ISO növekedésével nő a képzaj is. Pont emiatt kell csínján bánni a fényképezőgéped automatikus döntéseivel: ha szabadon megváltoztathatja az ISO-értéket, akkor amint sötétebb lesz körülötted, a fényképezőgép elkezd felfelé kúszni az ISO-skálán, hogy növelje a fényérzékenységet, ettől pedig zajosabb lesz a kép. Ez kifejezetten jellemző a mobiltelefonok kameráira és az olcsó kompaktokra.Éppen ezért, ha kifejezetten zajmentes képeket akarsz készíteni, akkor tartsd alacsonyan az ISO-t. Ha olyan a helyzet, hogy tudsz hosszú záridővel fotózni (van stabil alátámasztás és nem mocorog a témád), akkor mindenképpen használd ki a lehetőséget, és „csavard le” az ISO-t. Ugyanolyan megvilágításnál, azonos expozícióra törekedve a fényérzékenység és a záridő fordítottan arányos egymással: ha megduplázod az ISO-értéket, akkor felezd meg a záridőt.