RÉVAI SÁRI ösztönösen dolgozó tehetség, akinek a képeit a különleges nézőpontjuk és természetes érzelmességük teszi népszerűvé. Dömörkapun jártam nála, ahol férjével, Kollár-Klemencz Lászlóval és kétéves kisfiukkal élik a városi ember számára különösen vonzó életüket sok állat között, félig-meddig önfenntartó módon.

Igaz az az állítás, hogy téged kevésbé érdekel a fotózás technikai oldala?

Nem szeretem igazan azokat a fotókat, ahol elsőre az tűnik fel, hogy micsoda profi kép. Olyankor a technika elviszi a figyelmet a lényegről. Sokszor arra mondják, hogy jó kép, ami egyszerűen csak tűéles és tökéletesen beállított. Ennek nem vagyok a híve. Szerintem semmi sem tökéletes.

De jártál fotósiskolába, nem?

Igen, a MÚOSZ-ba. De néha úgy ültem bent az órákon, mint akinek le van húzva a roló az agyában. Nem úgy akartam érteni a fotózáshoz, ahogy a többiek, és például máig zavarban vagyok, ha egy fotós a gépemről szeretne beszélgetni velem. Azt hiszem, az a dac volt bennem, hogy nem akartam, hogy mások beleszóljanak abba, amit én tudok a fotózásról. Persze ez valahol hülyeség: ha vérprofira megtanulnám a technikát, még többet ki tudnék hozni magamból. Csakhogy soha sem szerettem intézményekben tanulni.

Inkább magadtól akartál kísérletezni?

Igen. Ami nekem kellett, arra mindig rájöttem, megtanultam, de többet nem. Ezzel persze nem dicsekszem. Nem szerettem az iskolákat – mégis felnőttem.

A képeidet nézve látszik, hogy bőven vannak technikai ismereteid, legfeljebb nem tudnád elmagyarázni, mit miért csinálsz.

Vannak, persze. Az utómunkában is kiismerem magam. De nem gondolom, hogy olyan szinten lennék, mint egy profi, mert csak azt tudom, ami nekem kell.

És mi az, ami neked kell?

Alkalmazkodás az adott fényviszonyokhoz, élességállítás...De minél gyorsabban, hogy meglegyen az a kép, amit megláttam, az a pillanat és belső látvány. Megyek a világban, és egyszer csak megjelenik előttem egy bizonyos képkivágás, ami úgy mutatja meg a valóságot, hogy valami pluszt ad hozzá. Azt szeretném megörökíteni. Emellett fontosak még nekem az arányok. A jó fotósnak szerintem abszolút arányérzéke van, úgy, ahogy a zenében létezik az abszolút hallás. Ha előttem van a kamera, rögtön látom a vízszintest, a függőlegest, és azt is, milyen arányban legyen a kép komponálva, hogy semmi zavaró elem ne legyen rajta, de minden fontos dolog igen.

Gyerekként is már ennyire vizuális alkat voltál?

Sokat rajzoltam, de nem többet, mint egy átlagos gyerek. Viszont 13 éves koromban elkezdtem azt, hogy amikor megláttam valamit, ami tetszett, pislogtam egyet, és úgy éreztem, hogy a látvány megmarad a fejemben. Még a számmal is klikkeltem egyet. A családom egy darabig figyelt, aztán arra jutottak, hogy valami eszköz is kéne a kezembe: 14 éves koromban kaptam egy fényképezőgépet. Itt Szentendrén, a Skanzenben csináltam az első fotósorozatomat azzal a filmes géppel.

És akkoriban, kiskamaszként milyen látványok fogtak meg?

Élveztem, hogy ott van valami, és ha klikkelek egyet, akkor belekerül a gépbe. Eleinte csak ennyiről szólt számomra a fotózás. Később kezdtem a szimmetriával, a látványt érthetetlenné tevő képkivágásokkal játszani. Eleinte főleg embereket, barátokat, családtagokat és a velük kapcsolatos eseményeket fényképeztem. Az emberi arc érdekelt elsősorban. Később inkább a város izgatott, a lüktetés, az épületek, a járművek, a mozgás, a dinamika. Ezután az absztrakt látványvilágot kezdtem rögzíteni, tükröződéseket, árnyékokat, vízfoltokat, repedéseket, málló falakat. Szerettem a felismerhetetlen kompozíciókat, az olyan képeket, amiket órákon át lehet nézni, mire egyáltalán felismerhetővé vagy értelmezhetővé válik. Mostanában pedig az érzelmeket keresem a témáimban.

Mint a lovas képeidben?

Igen. 2013-ban végigjártam Magyarország állami méneseit, egy éven keresztül lovakat fotóztam. A legelőkön megtaláltam az érzelmi skála ezer színét. Lefotóztam a lovak között lévő barátságokat, szerelmeket, féltékenységet, sőt az indulatot, dühöt is. Mindezt észlelni, felismerni és megörökíteni életem eddigi legizgalmasabb feladata volt. Egy-egy végigfényképezett nap után teljesen kiüresedtem, de jó értelemben: a bennem leragadt érzések mind felszakadtak és eloldódtak.

Eleve lovas ember voltál?

Nem, a férjem, Laci volt lovas. Az első együtt töltött születésnapjára vettem meg neki Hemző Károly Csak lovak című albumát, azt nézegettük együtt szerelmesen. De fotózáskor mégis olyan volt, mintha a lovak között nőttem volna fel. Egy-egy ménesben van vagy 200 ló, mindegyik fél tonna, mégis nagy biztonsággal tudtam köztük mozogni. Volt olyan, hogy hosszasan fotóztam két lovat guggolva, és egyszer csak enyhe babrálást éreztem a nyakamnál. Hátrafordultam: rengeteg ló kíváncsiskodott a hátam mögött. Nagyon finom állatok, jó volt velük lenni.

Teljesen másféle lovas képek egy német fotóstól: Rázd a sörényed, bébi!

Volt azóta modelled, ember vagy állat, aki ilyen közel került hozzád?

Nem. De egyébként nem a lovakért őrülök meg – nekünk is vannak, és nem vagyok velük ilyen viszonyban. Az volt nagyszerű érzés, amit a saját érzelmeimből közvetíttek, amit megláttam rajtuk önmagamból. Embereket nem merek ennyire közelről, intenzíven fotózni. Nem esik jól nekik, én pedig nem akarok zavarni. Pedig olyan jó lenne például szerelmespárokat fotózni, nem beállított módon.

Mostanában milyen sorozatod készült?

Az Abszurd farm. Sok állat között élek, adta magát, hogy elkezdjem azokat a furcsa helyzeteket fotózni, amikbe keverednek. Kakas kontra kocsi, kikönyöklő disznó... Ezek a képek inkább viccesek vagy különlegesek, mint mélyek. Az ilyen fotózások után örülök a képeknek, de nem érzem, hogy bármi is megváltozott volna bennem.

De voltak nagyon mély projektjeid is mostanában. Például az, ami a vakok álmáról szólt.

A Nők Lapja Cafénak dolgozom, oda szoktam kitalálni érdekes fotó- és cikktémákat. Valamelyik nap beugrott, hogy vajon mit álmodik az, aki vak. A Vakok Intézetében 7 emberrel tudtam beszélgetni erről, közben pedig fotóztam őket. Közel mentem a szemükhöz, a háttérben pedig a színes, homályos fák látszanak... Olyan, mintha az már az álmuk lenne.

Sokat dolgozol alkalmazott fotósként?

Igen, a Nők Lapja Cafénak, illetve rendezvényeken. De készítettem például szülési-születési felvételeket is – ez a téma nagyon közel áll hozzám. Korábban más újságoknak is dolgoztam. Mostanában kezdek a saját művészetem felé fordulni. Elkészült végre a honlapom, ahol vakrámára feszített vászonra nyomtatva meg is vásárolhatóak a fotók. Itt különböző kategóriákra bontva láthatóak a képeim: Budapest, madarak és gépmadarak, abszurd farm, a lovak... Hosszú távon azt élvezném, ha annyi lenne a dolgom, hogy újabb és újabb képekkel töltsem fel az oldalt.

Mit teszel annak érdekében, hogy minél többen megismerjenek?

Évről évre kiállításaim vannak, és korábban művészeti vásárokon is jelen voltam a fotóimmal. De igazán sosem értettem ahhoz, hogyan kell sok emberhez szólni, miként mutathatnám meg a művészetemet százaknak, ezreknek, pedig jó volna. Azt hiszem, arra várok, hogy becsöngessen hozzám a világ, hogy szeretné látni a képeimet, én pedig örömmel mutatnám. A fotózás magányos műfaj, de ha megnézik a képeket, akkor már nem az.

Mit szoktak mondani, miért szeretik a képeidet?

Azt, hogy annyira „révaisáris”. Nem tudom, hogy ki mit ért ezalatt. Sok ismerősömnél kint vannak a falon a képeim, úgy látszik, szeretnek együtt élni velük. Azért lehet jó egy térben lenni ezekkel a képekkel, mert nincs feszültség bennük. Pedig nem törekszem arra, hogy derűt, harmóniát árasszanak a fotóim. Ösztönös vagyok, nem szoktam sokat gondolkodni, tervezni – őszintén szólva nem is tudok sokáig ugyanarra koncentrálni. De talán pont ezért szeretik a képeimet az emberek: nem egy folyamatot látnak, hanem egy adott pillanatot, egy adott valóságot.

A kisfiadnak mi a kedvenc fotója tőled?

Nagyon szereti az állatos képeket, és örül, ha felismeri a saját állatait.

És neked mi a legkedvesebb képed?

Van egy, ahol a nagy, kifehéredett ég látszik, alul a szürke föld, és egyetlen ló megy a távolban. Nagyon kifejezi az akkori állapotomat, amikor készült. A túlexponálás technikáját gyakran használom, mert szeretem az atmoszféráját, és jobban kiemeli azt, amit meg szeretnék mutatni. Vagy ott van az a képem, ami az előbbinek a fordítottja: a nagy feketeségben egyetlen fehér repülőgép. A téma ugyanaz: a világ nagysága és a benne lévő magányosság. Ez gyakran megjelenik a képeimen.

Nekem nem is a magány jut eszembe ezekről a képekről, hanem az, hogy az a valaki-valami, amit ábrázol, nagyon fontos, nagyon kell rá figyelni.

Ezt jó hallani. Az ilyen érzelmes, hangulatot érzékeltető képeken kívül az irónia és az absztrakt is közel áll a szívemhez. Például itt ez a fotó a havas Mátrából:

Fényképezőgéppel élsz? Mindig ott lóg a nyakadban?

Nem, és ez baj. Tudom, hogy magammal kéne vinnem a gépemet, de sokszor nem teszem el, és az adott pillanatban nagyon hiányzik. Azt is tudom, hogy a fényképezés mekkora örömet jelent nekem, de nem fotózok eleget. Mintha beragadt volna egy rossz fogaskerék bennem. Fiatalabb koromban volt pár évem, amikor drogokat is használtam. Akkor a kábítószer olyan hatással volt rám, mintha kinyitottak volna egy csapot belül: órákig tudtam folyamatosan fényképezni, jól és kreatívan. Ahogy leszoktam, ez a könnyedség megszűnt. Nehezebben motiválom magam. Viszont ha belekerülök egy fotózási helyzetbe, akkor pont ugyanazt az eufóriát érzem, csak drog nélkül. De előbb rá kell vennem magam, el kell hinnem, hogy magamtól is át tudom szakítani azt a belső gátat.

A fotózáson kívül miben tudod még megélni ezt a felszabadulást?

Tánccal. Ha koncerten, bulin úgy tudok táncolni, hogy minden gátlásom eltűnik, akkor eufóriát élek meg, utána pedig békés ürességet érzek. Fotózáskor is ez történik: abba az állapotba kerülök, amilyen gátlások nélkül lennék, és ez látszik is a képeken. Ez terápia számomra, mert nyugtalan típus vagyok, aki mindig a következő pillanatban jár. De amikor gépet veszek a kezembe, akkor jelenben vagyok és figyelek. És ez a lehető legjobb érzés.

 Sári honlapját ITT találod.

Beszélgetés Müller Fannyval, az egyik legismertebb magyar művészi aktmodellel.

Ha visszamehetnél az időben, a kiskamasz éned mit szólna ahhoz, hogy aktmodell vagy?

Olyan csúnya voltam, hogy nem hinném el. Eredetileg színész szerettem volna lenni, sok színészmesterség-képzésen vettem részt, később „színész II” diplomát szereztem az Új Színházban. Ezért könnyen felismerem a helyzeteket fotózáson. Megörülök, ha kelléket kapok, mondjuk egy kalapot: nemcsak a fejemre teszem, hanem ide-oda teszem, pörgetem stb. Színész is azért akartam lenni, hogy mást és mást hozhassak ki magamból, és a fotózásban is azt szeretem, hogy valaki más lehetek. A színész-előéletem abban is megmutatkozik, hogy fotózáskor az arcom a pózhoz igazodik. Sokszor nem is tudatosul az emberekben, de az arckifejezés nagyon fontos egy aktfotónál, sokat ad hozzá.

Gyerekkoromban fontos volt nekem a tánc is. Sokféle táncot tanultam: balettoztam, jazzbalettoztam, majd jött a kontakttánc, tai chi, néptánc, kipróbáltam az ír szteppet is. Sajnálom, hogy nem koncentráltam egyvalamire gyerekkorom óta, viszont a modellpózoknál nagyon jól jön, hogy nem egyfajta táncban gondolkodom. Ma is folyamatosan tanulom a különböző mozgásformákat. A spicc-cipő használatát már kifejezetten a fotózáshoz tanultam meg, mivel sok póznál éreztem, hogy szebb, kecsesebb lenne, ha nemcsak lábujjhegyen lennék, hanem spiccen. Van egy magántanárom, aki ritmikus sportgimnasztikával foglalkozik, hozzá járok évek óta, de nemrég elkezdtem a légakrobatikát is. Kitágult a tér, fölfelé is tudok táncolni. A következő fotózásomra éppen az aerial silk nevű eszközt viszem magammal. Ez a cirkuszból lehet ismerős: két lelógó selyemanyag, amelyekre szépséges pózokban tudom felcsavarni magam.

Táncnak nevezted. Annak éled meg fotózáskor?

Nem, olyankor pózok vannak, és az teljesen más. Talán nehezebb is, mert ki kell tartani őket; az eszköz – például a légakrobatikában a karika – ilyenkor végig egy helyen nyom, ott talán majd seb is lesz...

Fotózáson mennyire csinálhatod a saját pózaidat?

Többnyire hagynak, mivel vagy nem tudják, hogy mire vagyok képes, vagy el sem hiszik, hogy meg tudom csinálni, amire gondoltak. Beküldenek a helyzetbe, és én megmutatom, hogy milyen lehetőségek vannak benne. Jobb esetben megmondják, milyen stílust szeretnének.

Milyen stílusokat szoktak kérni?

Például hogy bogozódjak össze valahogy. Vagy hogy elnyújtott, hosszú pózt szeretnének spicc-cipőben, vagy ugrást. Jó esetben az, amit csinálok, közös munka a fotóssal. Nem szeretem, ha minden instrukció nélkül, két órán keresztül csak úgy mozgok. Engem az inspirál, ha újat tanulok, ha olyasmit csinálok, amit addig még nem fedeztem fel. Persze ez helyszínfüggő is. Például egyszer egy dán fotóssal liftben fotóztunk. A lift rácsára fel tudtam mászni, be tudtam akasztani a spicc-cipőt, így nagyon szép lebegő pózt találtunk. De edzésen is próbálgatom a saját határaimat, keresem az újat, táncosok fotói alapján is.

Mennyire figyelsz arra közben, hogy jól nézzen ki, amit csinálsz?

Ha összegömbölyödöm, akkor a hasam ráncos lesz, ezért eltakarom a karommal vagy máshogyan. Tudom, hogy milyen pózokban hol jelennek meg ráncok a testen, amelyek kis pózváltoztatással eltűnnek. Hogy melyik lábra érdemes súlyt terhelni az adott helyzetben, hogy ne tűnjön rövidnek a lábam a fotón. Én mindig lábujjhegyen vagy spiccen állok, mert a telitalpat nem tartom szépnek. Ismerem a hibáimat, mindig odafigyelek, hogy azok ne látsszanak – például az ujjaim kissé görbék, ezért oldalról szoktam mutatni őket.

Az önképed, önbizalmad hogyan változott a fotós pályafutásod során?

Sokat változott a testem is, főleg amióta elkezdtem edzeni. Azóta nem állok mérlegre se, hiszen az izmoktól nőtt a súlyom. Ezért tartom butaságnak, amikor testsúlyt vagy életkort adnak meg a modellmunkával kapcsolatban. Szerintem az számít, hogy a modell hogy néz ki és mit tud megcsinálni. Persze ha rossz képeket látok, az lehangol – talán ezért is dobom be magam mindig a lehető legjobban, hogy ne kelljen rossz képekkel szembesülnöm, és nagyon megszűröm azt is, hogy milyen képek kerülhetnek publikálásra rólam. Eleinte, amíg kezdő fotósokkal dolgozik az ember, sok előnytelen kép készül róla, ami elbátortalanító lehet. A rossz sminknek is drámai hatása van a fotókon. De a szépség relatív. A táncpózoknak van objektív mércéjük, például hogy mikor tűnik szebbnek egy spárga, de a női szépséget mindenki máshogyan látja.

Hol húzod meg a határokat az akton belül?

Erotikus, „open leg” fotókat nem vállalok. Külföldön nagyon sok, fétishez kapcsolódó kép készül, ilyesmibe se megyek bele. Sok modell azért vállal ilyen képeket, mert nincs elég munkája. Ez sajnos így van: vagy talál magának valamilyen különlegességet valaki, vagy kénytelen lesz többet bevállalni. Az én szép, naiv világomba kamaszként nem fért bele, hogy „tárogassak”, és a kezdetektől nagyon zavart, ha intim területek látszottak. Hiszen ha már aktozom, valamit meg szeretnék tartani magamnak és a páromnak.

Nem bírom a passzivitást, az unalmat, és nem is állnak jól nekem a megszokott modellpózok. Olyankor bezártnak érzem magam, elveszítem a testem. Ezért félek a hagyományos divatfotózástól. Az elég zárt világ, sok esetlen pózzal. A fehérneműs fotózásokhoz képest is jobban érzem magam aktban, mert ott általában cicásnak és erotikusnak kell lenni. Az akt viszont, amit én csinálok, művészi és kreatív.

A művészi aktmodellség mint foglalkozás mennyire elfogadott mások számára?

Általában az, de vannak helyzetek, amikor nem szívesen mesélem el. Idős emberek sokszor nem tudják szétválasztani az aktfotózást és a prostitúciót, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen se reklámoztam, ahol elvégeztem a magyar és filozófia szakot. Az emberek érzik, hogy komolyan veszem a szakmámat, és a képeim se sugároznak olyasmit, amit nem szeretnék. Fotózásokon is tudatosítom, hogy a meztelenség a munka része. Vannak modellek, akik a szünetekben se öltöznek fel, meztelenül ülnek le kávézni – én rögtön felkapom a köntösömet. Az szokott csak zavarni néha, hogy a bonyolultabb pózokba való behelyezkedés közben több látszik belőlem, mint kéne, de máskülönben például nem állhatnék fejen. A lényeg az, hogy a képen ne látsszon.

Mi motivál a munkádban?

A végeredmény, a kép, és az, hogy újat csináljak. Hiszen gyakran járok vissza ugyanazokra a workshopokra, és önmagában az senkinek se lenne izgalmas, hogy már megint itt ez a lány, és már megint meztelen.  Ezért tanulom most a légakrobatikát, ezért viszem ki a spicc-cipőt a szabadba... Azt keresem, ami különleges. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy háromszor annyit dolgozom, mint a többi modell. Ha egy workshopon egymás után több fotós fényképez engem, akkor én nem fogom mindannyiszor ugyanazokat a pózokat csinálni, hanem gyorsan kitalálok valami mást, hogy ne elcsépelt, milliószor megfotózott képek készüljenek.

Nagyon jó ezt hallani, mert az aktfotózásban rengeteg séma ismétlődik.

Én ezt inkább csak itthon látom. Nálunk sok fotóst az motivál, hogy látott egy szép képet, és ő is meg szeretné csinálni azt. Én ilyenkor csalok: elkezdem abból a pózból, aztán variálni kezdem, hátha valami egészen másra jutunk. Ezzel azt is el tudom kerülni, hogy amiatt reklamáljon egy fotós, hogy egy pózt valaki mással ismét lefotóztunk.

Tényleg, egy testtartásnak van valamilyen jogi védelme?

A póznak magának nincs. Egyre több olyan képet látok egyébként, amikor velem készült fotót másol valaki, akár a nézőpontot, a fényeket is átvéve az eredeti képről. Régen dühöngtem ezen, de rájöttem, hogy nincs értelme. A kép azért készül, hogy megmutassák, akkor pedig megvan az esélye, hogy utánozni fogják – ha jó, akkor különösen. A fotóban a plágium nagyon bizonytalan kérdés, különösen, hogy szinte minden kép egy korábbi képre épül, mindenki más munkákból kap inspirációt.

A külföldi fotózások mennyiben kreatívabbak?

Egyrészt abban, hogy fontosabbnak tartják a különleges helyszíneket, amihez sokszor a természeti adottságok is kedveznek. Pl.: Lanzarote, Norvégia sziklái, Portugália partjai. Aztán az ötletek: volt egy németországi fotózásom, ahol vízzel töltött lufikkal dolgoztunk. Az exponálás pillanatában kiszúrták a lufit, és a képen a lufi formáját még megőrző, éppen szétrobbanó víztömeg látszott. Vagy a lisztes, tejes fotózások, amelyek Nyugaton már lecsengőben vannak, nálunk meg most válnak népszerűvé.

Ez persze technika kérdése is: ha mozgás közben kell megfagyasztani például a repülő lisztszemcséket, ahhoz profi vaku és sorozatfelvételre alkalmas gép kell. Tehát anyagi kérdés is.

Igen. Ahogy az is, hogy Hollandiában olyan stúdiókban is jártam, ahol van beépített medence, lehet esőt vagy akár vízesést csinálni, füstöt nyomni a háttérbe, aerial silket, karikát, láncot, köteleket, vasgolyót felfüggeszteni, vagy akár rudakat összeeszkábálni, és azokon függeszkedni.

Mesélsz egy kicsit az iparágról, ami az aktfotózás köré szerveződött?

A workshop az egyik alapfogalom. Vagy összeáll néhány fotós, vagy pedig a szervezők meghirdetnek egy témát, és arra jelentkezhetnek a fotósok. Külföldön 4-5 fényképész vehet részt egy workshopon, és ők egymás után kerülnek sorra. Itthon viszont gyakori az a megoldás, hogy több fotós is jöhet, akik egymást odébb lökdösve kattintgatnak – szerintem ez nem szerencsés. Külföldön a „modell sharing” is bevett gyakorlat, amikor a szervező biztosítja a körülményeket (helyszínt, sminket stb.), de minden egyes fotósnak külön van ideje arra, hogy megcsinálja az elképzeléseit.

Magánfotózásokra inkább profi fotósok kérnek fel, akik egy megrendelésükhöz vagy saját projektjükhöz keresnek modellt. Aktfotózáshoz szerintem nincs igazán jó ügynökség Magyarországon, ezért én mindent magam szervezek, az utazástól a szerződéses megállapodásig, amiben olyan részletek is benne vannak, hogy például az eladott fényképek utáni bevételből hogyan részesül a modell.

Ha érdeklődsz a fotózás technikai része iránt, látogass el a honlapunkra!

A kérdés, ami mindenkinek eszébe jut: értek már rossz tapasztalatok fotózás közben?

Főleg kezdő modelleknél és kezdő fotósoknál vannak ilyen helyzetek. Amíg egy lány nem döntötte el, hogy mit vállal, mit nem, addig is lehetnek problémák. Nálam már nincsenek ilyen gondok, senki sem fizeti ki azért a modelldíjamat, hogy azután kockára tegye a munkát azzal, hogy bepróbálkozik. A személyiségem is segít: kedves vagyok, de határozott, erősen tartom a határokat. A pályám elején azért volt pár rossz pillanat. Mindenkiről, így rólam is készült egy-két olyan kép, amivel nem értettem egyet, akár ki is borított. Hiszen nem is tudom mindig ellenőrizni, hogy egy bizonyos szögből mi látszik. Kezdő koromban volt olyan is, hogy a fotós folyton hozzám ért. Egy idő után közöltem, hogy alapvető szabály, hogy nem nyúlunk a modellhez, ezért azonnal vigyen haza.

De most már viszonylag ritkán dolgozom kezdőkkel, nekik nincs még igazán szükségük a tudásomra, és nem is működik ideálisan. Nagyon gyorsan tudok váltani a pózok között, ami egy kezdő fotósnak túl nagy kihívás, olyankor lassan kell mozognom, hogy fel tudja ismerni, hogy melyik szögből érdemes fotóznia. Aki felvette a tempómat, tapasztaltan instruál, annak viszont nagyon előnyös a gyorsaság. Fontos még, hogy megszűröm a fotósokat. Ha valakivel rossz tapasztalatom van, például bunkón kezeli a modelleket vagy szakmailag nem tartom jónak, akkor nem vállalom a munkát.

Egyébként mióta vagy a pályán?

16 évesen fotósiskolákban voltam portrémodell. Nagyon untam, elkezdtem különböző arcokat vágni, nekik meg bejött. Az első aktfotózásomon kétszer elszakítottam a papírhátteret, annyira zavarban voltam, pedig volt már előtte pár divatfotózásom is. Mire nagykorú lettem, világos volt, hogy a művészi akt érdekel a legjobban, de onnan még hosszú volt az út. Amikor megmutatták nekem a képeket az első aktfotózás után, nagyon szépnek találtam őket. Tollpihék, levelek... szép kis művészi képek voltak, jólesett. De az fogott meg igazán a későbbiekben, hogy milyen sokféle formát tudok kihozni a testemből.

Mi van a fejedben fotózás közben?

Nagyon erős testtudati koncentráció (mit feszítek, mit hova teszek), illetve figyelek a fotósra. Fotózás közben máshogyan működik a testem. Nagyobb szögben nyílik a spárgám, meg tudok csinálni olyan ugrást, amit előtte nem... Rengeteg energia szabadul fel bennem ilyenkor. Alapvetően aktív és impulzív ember vagyok, nekem a lazítást és a várakozást kéne megtanulnom. Van persze, hogy nemcsak befele figyelek. A Kanári-szigeteken eufóriában voltam fotózás közben, úgy lenyűgözött a természet ereje, a hatalmas víz mögöttem. Ha hideg van, ha kényelmetlen, ha csípnek a rovarok, akkor meg az is a fejemben van, hogy hogyan éljem túl. A tengerpartos képek például nagyon kellemesnek tűnnek, de szúr a homok, vágnak a törött kagylók és a kövek, napfelkeltekor még, naplementekor már hideg van...

Az extrém körülményekkel hogyan barátkozol meg?

Volt egy fotózásom Koreában, amikor kivittek a hegyekbe Észak- és Dél-Korea határán, és kitettek a hóba. Néha rám dobtak egy pokrócot. Úgy kezeltek, mint egy tárgyat, két lábujjamban el is fagytak az erek. Ha előre tudtam volna a körülményeket, akkor előre lebeszéltem volna az igényeimet (meleg tea, melegedés 20 percenként...). A koreaiakkal alig tudtunk kommunikálni, közös nyelv híján, nem is tudtuk megállapodni, ezért végül hamarabb hazajöttem. Azóta sokkal alaposabban bebiztosítom magamat, mert sok fotós bele sem gondol abba, hogy a modell is ember. Nekem kell megvédenem magamat.

Ismerem a gyengeségeimet. A bokám könnyen megsérül, a bőröm nagyon érzékeny, folyton tele vagyok foltokkal. Ez hozzátartozik. Ha elvállaltam egy munkát, akkor betegen is elmegyek. És tanulok a rossz tapasztalatokból: egyszer majdnem leestem egy hídról, amikor a korlátján egyensúlyoztam, egyszer majdnem elvitt a tenger egy szikláról, illetve majdnem rámesett egy sziklatömb, az egyik fotósnak köszönhetem, hogy időben félrelökte. Ezért alaposan megnézem a helyszínt előre, és kötök biztosítást is. Az is megesett, hogy egy csavarra lógatták fel a karikát, amin lógtam, viszont hogy a pózt jó szögből tudják fotózni, engem is forgattak a karikával együtt. A csavar kicsavarodott persze, én pedig lezuhantam a karikával együtt. Azóta mindig magam ellenőrzöm a felfüggesztést is.

Milyen jogai vannak a modellnek a róla készült képpel kapcsolatban?

A modellnek joga van használni a képeket, de nem szerkesztheti át őket, nem értékesítheti. Megvétózhat képeket, és előre tisztázzák azt is, hogy hol fognak megjelenni a fotók. Jól meg kell nézni, hogy mit ír alá az ember, mert nagyon csőbe lehet húzni így a modelleket. Egyszer megkeresett egy honlap, ahol hajlékony lányokról gyűjtöttek képeket. Elküldték a szerződéseket, csakhogy a magyar nyelvű szerződésnek kritikus pontokon más volt a tartalma, mint az angol nyelvű szerződésé. Gondolom, azt remélték, hogy az angolt nem olvassák el a modellek.

Meddig tart egy aktmodell karrierje?

Ez egyéni. Én már idősnek számítok, mégis idén kaptam eddig a legtöbb megbízást. Sok munkát 24 éves korhatárral hirdetnek meg, de ez butaság. Egy húszéves is tűnhet harmincnak. Amit én csinálok, az ráadásul speciális, mindegy, hány éves vagyok. 35 éves koromig biztosan szeretném csinálni. Egyre inkább az akrobatika felé tolódom, azt pedig akár ruhában is lehet. Gondolkodom a sportoktatói munkán is hosszútávon, modellképzésen, illetve szívesen visszatérnék a színházhoz is. Tavaly szerepeltem Kárpáti Levente A Caligula-klán című előadásában, kiemelt statisztaként szoktam kapni filmes ajánlatokat is (pl. Aranyélet, Budapest noir, Terminal), de egyelőre túl sokat utazom, és a fotós munkáimat részesítem előnyben. Abban az érdekes helyzetben vagyok, hogy a szakmán belül meglehetősen ismert vagyok, a szakmán kívül viszont szinte egyáltalán nem. Mostanában több műsorhoz is megkerestek egy kereskedelmi tévétől, de nem fogom elvállalni, nem nekem való.

Szerinted miért ilyen népszerű az aktfotózás?

Minden test más, és ezerféle szögből lehet fotózni. A különböző testekhez sokféle stílus is elképzelhető. Az erotikus szegmens könnyen érthető, nem kell magyarázni; a művészi akt sokkal fennköltebb, elemeltebb és tartás van benne. Arra is jó az akt, ha valaki ki akar fejezni valamit, hiszen az akt révén ki lehet fordítani a világot. Nagyon fontos benne a szépség, de abszurd, kicsavart pózokat is fel lehet venni. A női test domborúbb, gazdagabbak a formái, talán ezért is van sokkal több női aktmodell, mint férfi. De voltak olyan képeim, ahol az se látszik, hogy fiú vagyok-e vagy lány, csak a testmozdulat kifejezőereje a fontos.

Müller Fanny honlapján megnézheted a teljes portfólióját. 

Ha további cikkeket szeretnél olvasni fotós témában és értesülni az eseményekről, kövesd a Facebook-oldalunkat.