RÉVAI SÁRI ösztönösen dolgozó tehetség, akinek a képeit a különleges nézőpontjuk és természetes érzelmességük teszi népszerűvé. Dömörkapun jártam nála, ahol férjével, Kollár-Klemencz Lászlóval és kétéves kisfiukkal élik a városi ember számára különösen vonzó életüket sok állat között, félig-meddig önfenntartó módon.

Igaz az az állítás, hogy téged kevésbé érdekel a fotózás technikai oldala?

Nem szeretem igazan azokat a fotókat, ahol elsőre az tűnik fel, hogy micsoda profi kép. Olyankor a technika elviszi a figyelmet a lényegről. Sokszor arra mondják, hogy jó kép, ami egyszerűen csak tűéles és tökéletesen beállított. Ennek nem vagyok a híve. Szerintem semmi sem tökéletes.

De jártál fotósiskolába, nem?

Igen, a MÚOSZ-ba. De néha úgy ültem bent az órákon, mint akinek le van húzva a roló az agyában. Nem úgy akartam érteni a fotózáshoz, ahogy a többiek, és például máig zavarban vagyok, ha egy fotós a gépemről szeretne beszélgetni velem. Azt hiszem, az a dac volt bennem, hogy nem akartam, hogy mások beleszóljanak abba, amit én tudok a fotózásról. Persze ez valahol hülyeség: ha vérprofira megtanulnám a technikát, még többet ki tudnék hozni magamból. Csakhogy soha sem szerettem intézményekben tanulni.

Inkább magadtól akartál kísérletezni?

Igen. Ami nekem kellett, arra mindig rájöttem, megtanultam, de többet nem. Ezzel persze nem dicsekszem. Nem szerettem az iskolákat – mégis felnőttem.

A képeidet nézve látszik, hogy bőven vannak technikai ismereteid, legfeljebb nem tudnád elmagyarázni, mit miért csinálsz.

Vannak, persze. Az utómunkában is kiismerem magam. De nem gondolom, hogy olyan szinten lennék, mint egy profi, mert csak azt tudom, ami nekem kell.

És mi az, ami neked kell?

Alkalmazkodás az adott fényviszonyokhoz, élességállítás...De minél gyorsabban, hogy meglegyen az a kép, amit megláttam, az a pillanat és belső látvány. Megyek a világban, és egyszer csak megjelenik előttem egy bizonyos képkivágás, ami úgy mutatja meg a valóságot, hogy valami pluszt ad hozzá. Azt szeretném megörökíteni. Emellett fontosak még nekem az arányok. A jó fotósnak szerintem abszolút arányérzéke van, úgy, ahogy a zenében létezik az abszolút hallás. Ha előttem van a kamera, rögtön látom a vízszintest, a függőlegest, és azt is, milyen arányban legyen a kép komponálva, hogy semmi zavaró elem ne legyen rajta, de minden fontos dolog igen.

Gyerekként is már ennyire vizuális alkat voltál?

Sokat rajzoltam, de nem többet, mint egy átlagos gyerek. Viszont 13 éves koromban elkezdtem azt, hogy amikor megláttam valamit, ami tetszett, pislogtam egyet, és úgy éreztem, hogy a látvány megmarad a fejemben. Még a számmal is klikkeltem egyet. A családom egy darabig figyelt, aztán arra jutottak, hogy valami eszköz is kéne a kezembe: 14 éves koromban kaptam egy fényképezőgépet. Itt Szentendrén, a Skanzenben csináltam az első fotósorozatomat azzal a filmes géppel.

És akkoriban, kiskamaszként milyen látványok fogtak meg?

Élveztem, hogy ott van valami, és ha klikkelek egyet, akkor belekerül a gépbe. Eleinte csak ennyiről szólt számomra a fotózás. Később kezdtem a szimmetriával, a látványt érthetetlenné tevő képkivágásokkal játszani. Eleinte főleg embereket, barátokat, családtagokat és a velük kapcsolatos eseményeket fényképeztem. Az emberi arc érdekelt elsősorban. Később inkább a város izgatott, a lüktetés, az épületek, a járművek, a mozgás, a dinamika. Ezután az absztrakt látványvilágot kezdtem rögzíteni, tükröződéseket, árnyékokat, vízfoltokat, repedéseket, málló falakat. Szerettem a felismerhetetlen kompozíciókat, az olyan képeket, amiket órákon át lehet nézni, mire egyáltalán felismerhetővé vagy értelmezhetővé válik. Mostanában pedig az érzelmeket keresem a témáimban.

Mint a lovas képeidben?

Igen. 2013-ban végigjártam Magyarország állami méneseit, egy éven keresztül lovakat fotóztam. A legelőkön megtaláltam az érzelmi skála ezer színét. Lefotóztam a lovak között lévő barátságokat, szerelmeket, féltékenységet, sőt az indulatot, dühöt is. Mindezt észlelni, felismerni és megörökíteni életem eddigi legizgalmasabb feladata volt. Egy-egy végigfényképezett nap után teljesen kiüresedtem, de jó értelemben: a bennem leragadt érzések mind felszakadtak és eloldódtak.

Eleve lovas ember voltál?

Nem, a férjem, Laci volt lovas. Az első együtt töltött születésnapjára vettem meg neki Hemző Károly Csak lovak című albumát, azt nézegettük együtt szerelmesen. De fotózáskor mégis olyan volt, mintha a lovak között nőttem volna fel. Egy-egy ménesben van vagy 200 ló, mindegyik fél tonna, mégis nagy biztonsággal tudtam köztük mozogni. Volt olyan, hogy hosszasan fotóztam két lovat guggolva, és egyszer csak enyhe babrálást éreztem a nyakamnál. Hátrafordultam: rengeteg ló kíváncsiskodott a hátam mögött. Nagyon finom állatok, jó volt velük lenni.

Teljesen másféle lovas képek egy német fotóstól: Rázd a sörényed, bébi!

Volt azóta modelled, ember vagy állat, aki ilyen közel került hozzád?

Nem. De egyébként nem a lovakért őrülök meg – nekünk is vannak, és nem vagyok velük ilyen viszonyban. Az volt nagyszerű érzés, amit a saját érzelmeimből közvetíttek, amit megláttam rajtuk önmagamból. Embereket nem merek ennyire közelről, intenzíven fotózni. Nem esik jól nekik, én pedig nem akarok zavarni. Pedig olyan jó lenne például szerelmespárokat fotózni, nem beállított módon.

Mostanában milyen sorozatod készült?

Az Abszurd farm. Sok állat között élek, adta magát, hogy elkezdjem azokat a furcsa helyzeteket fotózni, amikbe keverednek. Kakas kontra kocsi, kikönyöklő disznó... Ezek a képek inkább viccesek vagy különlegesek, mint mélyek. Az ilyen fotózások után örülök a képeknek, de nem érzem, hogy bármi is megváltozott volna bennem.

De voltak nagyon mély projektjeid is mostanában. Például az, ami a vakok álmáról szólt.

A Nők Lapja Cafénak dolgozom, oda szoktam kitalálni érdekes fotó- és cikktémákat. Valamelyik nap beugrott, hogy vajon mit álmodik az, aki vak. A Vakok Intézetében 7 emberrel tudtam beszélgetni erről, közben pedig fotóztam őket. Közel mentem a szemükhöz, a háttérben pedig a színes, homályos fák látszanak... Olyan, mintha az már az álmuk lenne.

Sokat dolgozol alkalmazott fotósként?

Igen, a Nők Lapja Cafénak, illetve rendezvényeken. De készítettem például szülési-születési felvételeket is – ez a téma nagyon közel áll hozzám. Korábban más újságoknak is dolgoztam. Mostanában kezdek a saját művészetem felé fordulni. Elkészült végre a honlapom, ahol vakrámára feszített vászonra nyomtatva meg is vásárolhatóak a fotók. Itt különböző kategóriákra bontva láthatóak a képeim: Budapest, madarak és gépmadarak, abszurd farm, a lovak... Hosszú távon azt élvezném, ha annyi lenne a dolgom, hogy újabb és újabb képekkel töltsem fel az oldalt.

Mit teszel annak érdekében, hogy minél többen megismerjenek?

Évről évre kiállításaim vannak, és korábban művészeti vásárokon is jelen voltam a fotóimmal. De igazán sosem értettem ahhoz, hogyan kell sok emberhez szólni, miként mutathatnám meg a művészetemet százaknak, ezreknek, pedig jó volna. Azt hiszem, arra várok, hogy becsöngessen hozzám a világ, hogy szeretné látni a képeimet, én pedig örömmel mutatnám. A fotózás magányos műfaj, de ha megnézik a képeket, akkor már nem az.

Mit szoktak mondani, miért szeretik a képeidet?

Azt, hogy annyira „révaisáris”. Nem tudom, hogy ki mit ért ezalatt. Sok ismerősömnél kint vannak a falon a képeim, úgy látszik, szeretnek együtt élni velük. Azért lehet jó egy térben lenni ezekkel a képekkel, mert nincs feszültség bennük. Pedig nem törekszem arra, hogy derűt, harmóniát árasszanak a fotóim. Ösztönös vagyok, nem szoktam sokat gondolkodni, tervezni – őszintén szólva nem is tudok sokáig ugyanarra koncentrálni. De talán pont ezért szeretik a képeimet az emberek: nem egy folyamatot látnak, hanem egy adott pillanatot, egy adott valóságot.

A kisfiadnak mi a kedvenc fotója tőled?

Nagyon szereti az állatos képeket, és örül, ha felismeri a saját állatait.

És neked mi a legkedvesebb képed?

Van egy, ahol a nagy, kifehéredett ég látszik, alul a szürke föld, és egyetlen ló megy a távolban. Nagyon kifejezi az akkori állapotomat, amikor készült. A túlexponálás technikáját gyakran használom, mert szeretem az atmoszféráját, és jobban kiemeli azt, amit meg szeretnék mutatni. Vagy ott van az a képem, ami az előbbinek a fordítottja: a nagy feketeségben egyetlen fehér repülőgép. A téma ugyanaz: a világ nagysága és a benne lévő magányosság. Ez gyakran megjelenik a képeimen.

Nekem nem is a magány jut eszembe ezekről a képekről, hanem az, hogy az a valaki-valami, amit ábrázol, nagyon fontos, nagyon kell rá figyelni.

Ezt jó hallani. Az ilyen érzelmes, hangulatot érzékeltető képeken kívül az irónia és az absztrakt is közel áll a szívemhez. Például itt ez a fotó a havas Mátrából:

Fényképezőgéppel élsz? Mindig ott lóg a nyakadban?

Nem, és ez baj. Tudom, hogy magammal kéne vinnem a gépemet, de sokszor nem teszem el, és az adott pillanatban nagyon hiányzik. Azt is tudom, hogy a fényképezés mekkora örömet jelent nekem, de nem fotózok eleget. Mintha beragadt volna egy rossz fogaskerék bennem. Fiatalabb koromban volt pár évem, amikor drogokat is használtam. Akkor a kábítószer olyan hatással volt rám, mintha kinyitottak volna egy csapot belül: órákig tudtam folyamatosan fényképezni, jól és kreatívan. Ahogy leszoktam, ez a könnyedség megszűnt. Nehezebben motiválom magam. Viszont ha belekerülök egy fotózási helyzetbe, akkor pont ugyanazt az eufóriát érzem, csak drog nélkül. De előbb rá kell vennem magam, el kell hinnem, hogy magamtól is át tudom szakítani azt a belső gátat.

A fotózáson kívül miben tudod még megélni ezt a felszabadulást?

Tánccal. Ha koncerten, bulin úgy tudok táncolni, hogy minden gátlásom eltűnik, akkor eufóriát élek meg, utána pedig békés ürességet érzek. Fotózáskor is ez történik: abba az állapotba kerülök, amilyen gátlások nélkül lennék, és ez látszik is a képeken. Ez terápia számomra, mert nyugtalan típus vagyok, aki mindig a következő pillanatban jár. De amikor gépet veszek a kezembe, akkor jelenben vagyok és figyelek. És ez a lehető legjobb érzés.

 Sári honlapját ITT találod.