FEKETE ANTONIO 20 évig dolgozott szakácsként, majd bátor döntést hozott. 3 és fél évvel ezelőtt ételfotózással kezdett foglalkozni, és 2016 tavaszán ott is hagyta azt a jóhírű éttermet, ahol séfként dolgozott. Mára az lett a hivatása, hogy komplex vizuális szolgáltatással fejlessze az éttermek látványvilágát, azt, ahogyan az ételek megjelenéséről gondolkoznak. Tisztában van a legújabb trendekkel, és építi a saját különleges, igényes és korszerű képi világát.

Hogyan lett ételfotós a séfből?

A szakácspályám kezdete óta vettem részt szakácsversenyeken, közel tíz éven keresztül. Bejártam fél Európát. Tíz év alatt pedig fejlődik az ember szépérzéke, stílusa és látásmódja. Elkezdtem nemcsak a hidegkonyhai, hanem a való élethez és hozzám közelebb álló kortárs gasztronómiával foglalkozni, és az ételfotósok szerettek velem dolgozni. Szépen tálalt ételek voltak, és nem volt semmi művi bennük.

De még egy fordulat kellett a fotózáshoz: az, hogy külföldre menjek. 10 éven át jó helyen, jó szakemberekkel dolgoztam itthon, de azok az ételek, amelyeket akkoriban készítettem, az aktuális gasztronómia összes hibájával is rendelkeztek, nem a kortárs konyhaművészethez közelítettek. Ma már határozott fejlődésen van túl a gasztronómia, bár még csak az elején tartunk. Akkoriban nekem még külföldre kellett kerülnöm ahhoz, hogy találkozzak azzal a világgal. Olyan volt, mintha hirtelen rájöttem volna, hogy nemcsak vörös lányok vannak, hanem szőkék is.

Szóval szakácsként egy újfajta minőséggel találkoztál...

Ráadásul éppen ekkoriban kezdtem mélyebben foglalkozni a csúcsgasztronómia szakirodalmával. Azelőtt is érdekeltek a szakácskönyvek, de inkább az antikváriumokban fellelhető anyagokat kutattam, például a régi szakácskönyvek reprint kiadásait. De ez megváltozott, amikor kezembe került egy japán séf, Nobu Matsuhisa könyve, ami átalakította a szemléletemet. Amikor hazajöttem külföldről, szinte elmebeteg módon elkezdtem gyűjteni a nyugati gasztronómiai szakkönyveket.

Aki folyamatosan fejlődni akar egy bizonyos területen, az workshopokra, tanfolyamokra jár el. A hazai gasztronómiában azonban nem adottak ezek a lehetőségek. Ha egy profi séf inspirációt szeretne, új képanyagot vagy új trendeket, az csak a könyvekhez és a sztázsoláshoz fordulhat. (Az utóbbi a neves éttermekben való, ellenszolgáltatás nélküli munkát jelenti.) Közel hat éve foglalkozom forgalmazóként a legjobb gasztrokönyvekkel, mintegy 700, jól megválasztott könyv van eddig a kínálatomban. Néhány kiadványt a szerzők által dedikálva forgalmazok, külön büszkeség, hogy a világ legjobb szakácsai, cukrászai szignózzák könyveiket az én kérésemre. Ezekért a könyvekért nem kérek többet: fontos nekem, hogy a tudás mellett érzelmi töltetet is közvetítsek.

Azt gondolom, a gasztrokönyvek egyedülálló lehetőséget jelentenek. Közel 6 évnyi kitartó kapcsolatépítés van mögötte a „nagyvilággal”. Szakmai oldalról nagy az érdeklődés a könyvek iránt, de az ételfotózással kapcsolatban is hatalmas inspirációt jelentenek nekem. Így folyamatosan tisztában vagyok a legújabb gasztronómiai trendekkel, mivel eljutnak hozzám a legfrissebb kiadványok.

Mi ösztönzött arra, hogy fotózni kezdj?

Eljutottam abba az életkorba, hogy elgondolkozzam: mi fog fennmaradni abból, amit csinálok? Mindenképpen fontos, hogy hozzájárulok a magyar gasztronómia fejlődéséhez, kis lépéssel ugyan, de segítek. De rájöttem, hogy a képek is maradandóak. Nemcsak azért, mert emlékek fűződnek hozzájuk: a fotográfus szemlélete, látásmódja miatt is izgalmas lehet egy kép 10 év múltán is.

Ezért 3 és fél évvel ezelőtt vettem egy Nikon rendszert – ráköltöttem a spórolt pénzem jó részét. Sokan ellenezték is, attól tartottak, hogy ennyi évesen nem lehet ekkorát váltani. De nem a buktatókkal foglalkoztam, hanem azzal a célkitűzésemmel, hogy olyan jó fotókat szeretnék létrehozni, mint például Francesco Tonelli (az egyik kedvenc ételfotósom a sok közül). Nem akartam lelassítani magam a félelmekkel.

Kikértem fotós ismerőseim véleményét arról, hogy milyen rendszert rakjak össze. De azt hiszem, aki kezdő, az úgyis kb. másfél-két év után döbben rá arra, hogy mik a prioritások számára, és aszerint fogja továbbfejleszteni a felszerelését. Attól függően, hogy milyen stílust választ valaki, kell megválasztania a kiegészítőket is. És mai fejjel már ésszerűbben is raknám össze a rendszert, gondolva például a szállításra és a megrendeléseim fajtáira is.

Az ételfotózást is tanultad valahol, vagy csak a fotózás alapjait?

Vannak tanfolyamok az ételfotózásról, de ahogy megnéztem a róluk szóló reklámanyagot, feltűnt, hogy többé-kevésbé már rendelkezem azzal a tudással. És ami ennél is fontosabb volt: világosan láttam, hogy én pont nem azt a képi világot szeretném megvalósítani. Akkoriban már tudtam, hogy az nem kortárs, ahogyan a workshopokon látható ételek kinéztek – hiszen én nap mint nap szakmailag és látványra is jobb ételeket készítettem a konyhában. Művi dolgokkal szerintem például nem volna szabad foglalkozni, például műhabbal, mert nem arra megy a világ. A legfrissebb, legtermészetesebb formájukban szeretném lefotózni az ételeket.

Biztos másképpen is látod az ételt, 20 év konyhai tapasztalattal a hátad mögött.

Számomra első ránézésre látszik egy halon vagy húson, hogy jól van-e elkészítve. Ahogy lerakják elém, látom, ha szakmailag nem jó. Ha pedig így lefotózom, akkor ez a képen is látszani fog. Emellett 10 évig szakácsversenyekre jártam, ismerem az alapanyagok viselkedését is. Tudom, hogy meddig kell főznöm, mit kell tennem, hogy a legfrissebb és legszebb állapotát mutassa. Ismerem a tálalási sorrendeket, technikákat. Tudom, hogy ha a lesütött húst nem pihentetem, hanem azonnal megvágom, akkor kifolyik a leve, azt pedig retusálni se igen lehet. Sok egyszerű praktika van, csak figyelni és tanulni kell.

Más fotósok nincsenek ilyen érzelmi és szakmai kapcsolatban az étellel, ők tárgyként tekintenek az ételre, amit le kell fotózniuk. Én viszont szeretném viszontlátni az alapanyagokat. Szeretem, ha a díszítőlevél át van világítva, hogy látsszon az erezete, a kontúrja is. A kis szőrök a málnán. Ezek nüansznyi dolgok, de hozzájárulnak ahhoz, hogy ha valaki ránéz egy ételfotóra, akkor rögtön a szépet lássa.

Milyen egy jó ételfotó szerinted?

Nekem tényleg az étel a fontos, ügyelek arra, hogy a képem ne vigye el a tekintetet az ételről. Folyamatosan keresem az újat, de ez sok vívódással is jár. Amikor elkezdtem fotózni, minden képem fehér, steril háttérrel készült. A nagy fény volt akkoriban a lényeg számomra. Mostanra rugalmasabbá váltam: igazodom minden egyes megrendelő stílusához. Eleinte kevésbé tudtam kontrollálni a fényt. Három vakuval fotóztam, és durr bele... Aztán elkezdtem csak egy vakut használni, visszaderítve, és ennek a hatásával játszottam. Sokan el se hitték, hogy csak egy fényforrásom volt.

Mostanában viszont újra több lámpával próbálok hangulatot kelteni, ügyelve arra, hogy a tányér kontúrja, íve, textúrája is látszódjon, főleg, ha egy szép házi kerámiáról van szó. Szívesen dolgoznék természetes fényekkel is, de arra ritkán van lehetőség, nem építhetem erre a koncepciómat. Van egy ausztrál ételfotós hölgy, Katie Quinn Davies (What Katie Ate), ő csak természetes fényekkel dolgozik – de persze otthon, a házi stúdiójában.

Provokatív kérdés lesz: mitől olyan bonyolult dolog az életfotózás?

Az emberek nagy százaléka azt hiszi, hogy a fotós megveszi a nagy batár gépet, minél drágábbat, annál profibb, aztán kattint párat. Pedig a jó gépet csak az tudja kihasználni, aki egy sor döntést meg tud hozni. Mikor kattintsak? Milyen beállítással? Mit akarok látni a képen? Melyik része legyen éles? Milyen hatást szeretnék elérni?

Az ételfotózás specifikus dolog, nem lila köd. Sok múlik például az arányokon. Nem mindegy a tányér és az étel aránya, vagy a dekoráció és az étel aránya. Módosítja a szög is, amelyből fotózom. Én megtervezek előre mindent, hogy mit hova teszek, gondoskodom arról, hogy az étel egyes részei a lehető legjobb állapotban legyenek. Ezért tart hosszú ideig elkészíteni egy ételfotót. Ráadásul mivel általában én megyek a megrendelőimhez, minden tényező változik, amelyekhez alkalmazkodnom kell, például ahhoz, hogy mekkora asztalfelületet kapok.

Általában viszek laptopot is, ha helyszínre megyek, a képernyőn nézzük a képeket. Együttműködöm a megrendelőmmel, és oda-vissza útmutatást adunk egymásnak a fejlődéshez: ez a szaktanácsadás lényege. Egy séfnek, cukrásznak is jót tesz, ha átbeszéljük a látványt, és nekem is. Sokan nem foglalkoznak például eleget a tálalással. Én séfként mindig megmutattam a felszolgálóknak, hogy az étel melyik oldala nézzen a vendég felé, amikor leteszi elé.

Alapanyag, Íz, Látvány: az Étel szerintem ezekből áll össze. Egy jó könyvet se veszünk kézbe, ha nem figyelemfelkeltő a borítója, vagy a benne lévő ételfotók, hiába nagyszerű a benne lévő szöveg.

Ma nagyon sok emberben van igény arra, hogy szép ételfotókat lásson, sőt arra is, hogy készítsen. Igazi ételfotó-dömping van az interneten. Mit gondolsz erről?

Az nagyon jó, hogy az emberek érzékenyebbek lettek az ételek vizuális részére. De az interneten rengeteg rossz ételfotó is kering, és a legtöbb ember, aki nézi, nem tudja ezt dekódolni. Ránéz a fotóra, és szépnek látja. De én például észreveszem, hogy mennyi hiba van rajta. Nem azért, mert csak a csúcsgasztronómiát tartom jónak: egy szendvics, egy bisztróétel is lehet szép. Sőt, szeretek alapanyagokat is fotózni, mert azzal is jobban meg tudom ismertetni az emberekkel az étel lényegét. És olyan szép a textúrájuk! 

Nagyon sok a munkád ételfotósként. Hogy bírod ezt a tempót?

Aki sokat dolgozik, sok megrendelése van, annak a belső gondolatiságát és az eszközeit folyamatosan fejlesztenie kell. Ha három napot dolgozol a héten a megrendelőidnek, akkor egy napot foglalkozz önmagaddal! Próbálj ki egy új stílust, beállítást, ami továbbviszi az aktuális tudásodat. Így nem leszel egysíkú, és nem is fáradsz bele.

Fekete Antonio további munkáit Facebookon és Instagramon láthatod.

ITT pedig a Bocuse d'Or szakácsversenyről készült beszámolóját olvashatod, ahol ráadásul egy új objektívet is kipróbált.