„Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen 20 perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól.” Biztos ismered ezt a Woody Allen-poént. Röviden én is összefoglalnám a mai bejegyzést: az expozíció, a blende, a záridő, a fényérzékenység mind-mind a fényről szól.

Most, hogy ezt tisztáztuk, mehetünk is fotózni. A legtöbb mai digitális gép megbízhatóan elketyeg az automatikus beállításokkal is, minek akkor mélyebben belemenni a fényképezés technikai részleteibe?

Természetesen megteheted, hogy mindent a géped automatikus beállításaira bízol. De így hamar bele fogsz futni olyan helyzetekbe, amikor a géped nem alkalmazkodik jól a körülményekhez. Sok csalódásban lehet részed, különösen, hogy nap mint nap számtalan jól elkészített és kidolgozott képet látsz a sajtóban vagy a reklámokban. Akkor a Te képeid miért életlenek és fakók? És miért zöldek a családtagjaid a szülinapi torta körül, világító piros szemmel?

És persze elveszted a kreatív lehetőségeidet, ha nem tudsz belenyúlni az elkészülő képekbe. Nem tudsz tudatosan hangulatot teremteni vagy megörökíteni olyasmit is, amibe az automatikus módnak és az előre beállított úgynevezett „preset”-eknek (adott témára vagy fotózási helyzetre optimalizált beállítási sémáknak) beletörik a bicskája.

Úgyhogy lássunk mégiscsak neki, beszéljük át az alapfogalmakat. Jó részüket biztosan hallottad már, csak talán nem ismered pontosan a jelentésüket és az összefüggéseiket.

EGY DOBOZ ÉS EGY LYUK

A fényképezés alapmodellje a camera obscura, a „sötét doboz”. Ha fogsz egy nagy fém kávésdobozt, az egyik oldalára gombostűnyi lyukat fúrsz, a másik oldalára belül fényérzékeny anyagot teszel, majd egy kis ideig hagyod, hogy a fény beáramoljon a lyukon, akkor a külvilág képe fejjel lefelé megjelenik a doboz belsejében, és „lecsapódik” a fényérzékeny papíron. Ha előhívod, ott lesz.

Egy többmilliós Nikon vagy Phase One gép egy csöppet bonyolultabb ennél a kávésdoboznál, de a lényeg ugyanaz. A fény áthalad egy szűk résen, és a résen túl valami érzékeli. Analóg fényképezés esetében ez a valami a filmkocka (vagy pedig egy érzékenyített üveglap, fémlap). A digitális gépben nincs film, helyette egy fényérzékeny digitális egység fogja fel az objektíven át bejutó fényt.

Az érzékelő a fénymennyiségre vonatkozó információt továbbítja a processzornak, mégpedig pixelek (képpontok) szerint. CCD vagy CMOS: valószínűleg hallottad már a két rövidítést, ezek a digitális érzékelő egységek alaptípusai. (Előnyeikről és hátrányaikról később még beszélünk.) Azok az adatok, amelyeket az érzékelő lapocska rögzít, nyers, feldolgozatlan adathalmazba kerülnek – a RAW-formátumú fájlba. A RAW tényleg nyers, kicsit még főzni kell, hogy fogyasztható legyen: a fényképezőgép processzora és beépített képfeldolgozó szoftvere kiköszörül rajta egy sor hibát, csak azután menti el a memóriakártyára. Például felismeri, hogy hol vannak halott pixelek az érzékelőn, hol van intenzív képzaj a nyers képen, illetve dicséretes önkritikával korrigálja a készülékre jellemző leképezési hibákat is. A fogyasztásra kész fájltípus, amelyben végül hozzáférhetsz a képhez, többnyire az elterjedt JPG vagy TIFF.

Ebben a blogban alapvetően a digitális fényképezéssel foglalkozunk. Analóg képanyagokat is fogunk mutatni, de a Fotósuli célja az, hogy megtanítson a digitális gépek használatára.

EXPOZÍCIÓ ÉS EXPONÁLÁS

Exponálni: szó szerint azt jelenti, hogy kitenni valamit valaminek. Ebben az esetben a fényérzékeny anyagot teszed ki annak a megrázkódtatásnak, hogy találkozzon a fénnyel. Megnyomod a gombot a fényképezőgépeden – azaz exponálsz –, és beárad a fény.

Az „expozíció” szó jelentése viszont nem csak annyi, hogy „a gomb megnyomása”. Nem, expozíció alatt azt is értjük, ahogyan és amennyire a fényérzékeny anyag ki van téve a fényhatásnak. Adott fényérzékenységű anyagnál az expozíció mértéke a bejutó fény erősségétől és a megvilágítás időtartamától függ.

A jól exponált kép az, amelyen megfelelőek a fényviszonyok, és ennek köszönhetően pont olyan mértékben látszanak a részletek a kép egyes területein, amennyire szeretnéd, hogy látsszanak. Általánosságban igaz, hogy akkor találtad el jól az expozíciót, ha a kép sötét és világos részein egyaránt látszanak részletek. Ehhez három paraméternek kell rendben lennie, azaz ezeket kell átgondolnod a kép készítése előtt. Ez a szentháromság a rekesz, a záridő és a fényérzékenység.

BLENDE, AVAGY REKESZ

A fotózás és filmezés nyelve olyan, mint a kikötők nyelvi kavalkádja: magyar, német és angol kifejezések kavarognak, részben átfedésben egymással, helyesen és helytelenül, csak közben nincs átható halszag. Ne hagyd, hogy a sokféle terminológia megzavarjon, tanuld meg, hogy mely kifejezések egyenértékűek!

A blende ugyanaz, mint a rekesz. A fényképezőgépek egyik alkatrésze: egy szabályozható nagyságú rés az objektíven belül. Emlékezz vissza a kiindulásunkra, a camera obscurára: a fényképezés technikai fejlődésével az a bizonyos lyuk változtatható méretű lett. Ez a blende. Segítségével szabályozhatóvá vált, hogy milyen mennyiségű fény jusson át az objektíven. Az áthaladó fénymennyiség alapvetően befolyásolja az expozíciós értéket.

A mai digitális gépeknél általában kicsi lemezekből és az őket mozgató rendszerből áll a blende. Olyan megoldás is létezik, hogy egy fekete lemezen eltérő méretű lyukak vannak, azok között vált a gép, kiválasztva az éppen szükséges blendenagyságot (azaz rekeszértéket).

A rekeszérték vagy rekeszszám azt mutatja, hogy mekkora ez a nyílás. És most jött el az ideje, hogy elkezdd megszokni a fényképezés sajátos számrendszerét. A szabványos blendeértékek a következők: 1; 1,4: 2; 2,8; 4; 5,6; 8; 11; 16; 22; 32; 45; 64; 128. Ezt egy idő után álmodból felébresztve is tudni fogod – nem úgy, mint anno a matek érettségi tételeit. Az igazi trükk az benne, hogy minél nagyobb a szám, annál kisebb a lyuk, amelyet jelöl. Az alábbi ábrán ezt láthatod:

Hogy egy kicsit még folytassuk a számolgatást, modern gépeken a fenti számsor szabványos rekeszértékein kívül 1/2 és 1/3 lépésekben köztes értékeket is meg tudsz adni beállításkor.

Az, hogy hány blendeértékre képes a géped, azaz mennyire tudja kinyitni vagy összeszűkíteni a pupilláját, az objektív típusától függ. A kompakt gépek, amelyeknek az objektívja nem cserélhető, illetve a tükörreflexes gépek felé átmenetet jelentő bridge-készülékek általában 2 és 4 közötti szabványos blendeértéket tudnak átfogni. A komolyabb gépeknél ez az átfogás jóval nagyobb, viszont ez ott már attól is függ, hogy milyen objektívet teszel rá.                                                 

Mi függ a blendenyílástól? Mindenekelőtt a mélységélesség. A következő bejegyzésben részletesebben beszélünk erről. Most röviden annyit, hogy minél jobban nyitva van a rekesz, akkor annál kisebb mélységben lesz éles a képed. Míg ahogy szűkül a nyílás, úgy lesz egyre nagyobb tér éles a képen. Ez egyrészt azért fontos, hogy minden éles legyen a képen, amit élesen szeretnél megmutatni – és remek kompozíciós lehetőségeket is rejt. Például egy portrénak jót tesz, ha csak kis mélységben éles. Azaz maga az arc pontosan, élesen látszik, a mögötte lévő háttér viszont festőien elmosódik (ami amúgy sok selfie-nek is nagyon jót tenne).

ZÁRIDŐ, AVAGY ZÁRSEBESSÉG

Tehát a blende azt szabályozza, hogy mennyi fény jut az objektíven át az érzékelőre. Na, a záridő is ugyanezt, csak más aspektusból. Ha a rekeszérték a nyílás nagyságát mutatja, akkor a záridő azt, hogy mennyi ideig van nyitva az a lyuk.

Százhúsz évvel ezelőtt ez úgy nézett ki, hogy a városi fényképész leültette a fényképeszkedni vágyó katonát és cselédlányt, érzékenyítette az üveglemezt, élességet állított, majd azt mondta a párocskának, hogy ne mozogjanak. Ők komoly arccal néztek az objektívbe, a fényképész pedig hangosan elszámolt vagy harmincig, majd visszatette az objektívsapkát, azaz „elzárta” a fényt. Ami akkor akár több percig is eltartott, arra ma többnyire a másodperc töredékrésze elég. Ez a záridő.

A záridő tehát az az érték, hogy milyen hosszan van nyitva a blende, mennyi ideig zajlik maga a fényképezés. Minél hosszabb ez az idő, annál több fény tud átjutni az objektíven. És nem mellékesen annál több dolog tud megváltozni a fényképezőgép objektívje előtt. Hosszú záridőnél a modelled, mondjuk a kutyád simán ki is sétálhat a képről, elmosódó szellemképet hagyva maga után. Ha a katona és a cselédlány sokat (és jó ütemben) mocorogtak, akkor akár két-két fejük is lehetett a képen.

A hosszú záridő az elmosódó alakzatoknak és a telő idő leképezésének a kulcsa. Ha például fényfestést fényképezel, vagy azt, hogy hogyan mozognak a csillagok az égen, akkor szélsőségesen sokáig érdemes nyitva hagynod a blendét. A rövid záridő ezzel ellentétben a pillanat megfagyasztásának eszköze. A sportfotók jellemzően nagyon rövid záridővel készülnek, azaz a blende csak nagyon rövid ideig van nyitva.

Persze mint mindennek az életben, a szélsőséges záridőnek is következményei vannak. Ha nagyon rövid (a másodperc 1/1000 részénél is rövidebb) záridőt használ valaki – például egy sportfotós, aki azt szeretné megörökíteni, ahogy a távolugró becsapódik a homokba, és a homokszemcsék repülnek körülötte –, akkor annak rengeteg fényre lesz szüksége. Leginkább nagyteljesítményű vakukra. Nagyon hosszú záridőhöz pedig mindenképpen kell egy állvány vagy valamilyen más stabil alátámasztás, hogy a fényképezőgép végig egy helyben maradjon.

A záridővel való játékról a későbbiekben bővebben beszélni fogunk, annyit jegyeznék még meg, hogy éjszakai felvételeknél muszáj hosszú záridőt használni, hogy megfelelő mennyiségű fényt gyűjts be. De addig is ismerkedj meg újabb számsorral, a szabványos záridőkkel: 30, 15, 8, 4, 2, 1, 1/2, 1/4, 1/8, 1/15, 1/30, 1/60, 1/125, 1/250, 1/500, 1/1000, 1/2000 és 1/4000 s, azaz másodperc hosszú lehet a záridő a gépek beállítási lehetőségei szerint. Emellett a legtöbb digitális fényképezőgép köztes beállítási lehetőségeket is kínál, 1/2-es és 1/3-os léptékben.

Záridő vagy zársebesség? Mindkét szó használatos. Angolul shutter speed, ezért mostanában egyre elterjedtebb a zársebesség kifejezés, bár a digitális gépeknél már nem a becsukódás sebességét állítjuk be, hanem az nyitva tartás idejét. Ebbe szépen bele lehet kavarodni, mert a „nagyobb zársebesség” kifejezés, ha logikusan belegondolunk, kisebb záridőt kéne, hogy jelentsen. (Ha valami nagyobb sebességgel zárul, akkor rövidebb idő alatt záródik be.) De általában mindenki a szám nagyságára gondol, amikor azt mondja, hogy nagyobb vagy kisebb. Szigorúan logikai alapon: nagyobb záridő = kisebb zársebesség = hosszabb ideig van nyitva a blende.

FÉNYÉRZÉKENYSÉG, AVAGY ISO

Amiről eddig beszéltünk, azaz a rekeszértéket és a záridőt az analóg gépeken is módosítani lehetett. A fényérzékenységet viszont csak a digitális gépeken lehet tetszés szerint változtatni. Na jó, macerásan ugyan, de az analóg gépeknél is lehetett, a befűzött film cseréjével. Eredetileg ugyanis a fényérzékeny anyag, vagyis a huszadik század jelentős részében a film fényérzékenységére utalt ez a fogalom.

Hány „izós”, hány „asás” a film... Emlékszel még ezekre a kifejezésekre? (A Napirajz egyik örökbecsű poénja is ezt a nosztalgiát mutatja be.) Digitális gépeknél nem a film, hanem a fényérzékelő lap érzékenységéről van szó, ami nem adott, hanem bizonyos tartományon belül módosítható. A fényérzékenység mértékét ma az úgynevezett ISO-szám mutatja a digitális univerzumban. (ISO, egy különféle szabványokat kidolgozó szervezet, az International Organization of Standardization neve után.)

Minél érzékenyebb a fényre az érzékelő, annál kevesebb fényre van szükség a jól exponált képhez. Kevesebb idő is elég a megfelelő megvilágításhoz, márpedig akkor nagyobb mélységélességű (kisebb blendéjű) és rövidebb záridejű képeket készíthetsz.

Hát ez csodás, akkor használjunk mindig magas ISO-értéket, legyen olyan érzékeny a gép, mint egy kamaszlány, és annál több játékterünk marad a többi paraméternél! De sajnos ez nem így megy, ebben is van egy kis bonyodalom, mint általában a vonzó dolgokban. Minél nagyobb az ISO-érték, azaz minél magasabb a fényérzékenység, annál szemcsésebb, zajosabb lesz a kép. A filmes időkben is így volt, és más okból ugyan, de a digitális gépeknél is. Van, ami nem változik.

A digitális gépekben ugyanis elektromos úton erősítik fel a képérzékelő jelét, a felerősítés pedig zajosodáshoz vezet. Persze ez nagyban függ a fényképezőgéped árától. Ha olcsóbb mobillal fotózol, akkor sok jóra ne számíts ezen a téren, az abba tett érzékelő zajosabb, mint egy középkategóriás digitális gépé. Bár ez folyamatosan javul a fejlesztések hatására.

Mindenesetre minden gépnek van egy ideális ISO-érzékenységi értéke, ahol a legkevésbé zajos képet produkálja. 100-200 táján szokott lenni. Tapasztald ki tudatosan, hogy hány ISO-nál van ez az áldott állapot, és hogyan viselkedik a gép nagyobb érzékenységnél: készíts különböző megvilágítási viszonyok mellett teszképeket az egyes, főleg a magasabb ISO-értékeken, és ítéld meg, hogy mit tartasz még elfogadhatónak. A komfortzónájából csak akkor mozdítsd ki a gépet, ha a helyzet megköveteli.

De mi a baj azzal, ha zajos, szemcsés a kép? Az, hogy életlennek tűnik. Hacsak nem építed az egész életművedet erre a stílusra, a kép nézőjében azt az érzetet fogja kelteni, hogy nem sikerült fókuszálnod. Természetesen vannak helyzetek, amikor nem lehet vagy nem kell elkerülni ezt a hatást. Fekete-fehér képeknek például néha egészen jót tesz ez a látványvilág, szomorkás, nosztalgikus hangulatot ad nekik. Számtalan gyakorlati oka is lehet annak, hogy éppen nem vakuzhatsz, viszont valahogy fényhez kell jutnod – például egy előadáson, állatot vagy csecsemőt fotózva. (Balesetet is okozhat, ha valakinek belevakuznak a szemébe, csecsemőt és állatot pedig nem kínzunk ezzel!) Ilyenkor emelned kell az ISO-értéket. A baba attól még látszani fog a képen. Ha jó a kép, akkor nem baj, ha van egy kis zaj.

Sőt, igazából mindig van képzaj, a kérdés csak az, hogy mennyi látszik belőle. Ha sötét témát fotózol, ott szembetűnőbb a zaj, mint ha a hajnali eget szeretnéd megörökíteni nagy ISO-val. Az utóbbinál ugyanis a képzaj mellett ugyanolyan intenzitású vagy még intenzívebb korrekt képpontok is lesznek – hiszen a fényes eget fotózod, sok a foton.

Tehát összességében hiába vonzó a nagy érzékenység, általában épp az ellentétére érdemes törekedni: próbálj minél alacsonyabb ISO-érték mellett fotózni, amelyhez még találsz megfelelő blende- és záridő-beállítást. Ezekre az összefüggésekre később több példát is megnézünk. Jöjjön a mai harmadik (és utolsó) számsor. A szabványos ISO értékek a következők: 100, 200, 400, 800, 1600… A maximális érték gépfüggő. Minél magasabb az ISO, annál érzékenyebb a „film”.

Daniel Peters infógrafikája a blende, záridő és ISO lehetőségeiről.

Mára ennyi elég is. Írd le százszor a számsorokat, gondolkodj el a többin, és nemsokára folytatjuk a mélységélességgel és azzal, hogy a blende, a záridő és a fényérzékenység hányféle variációban kergetőzhet egymással, mint egy halom kismacska.