Fotó Videó blog

Minden, amit tudni szeretnél a fotózásról, videózásról

Fényképezés látássérülten

2017. május 18. 11:11 - Bogicz

Látássérült fotós. A kifejezés paradoxonnak tűnik, de csak első hallásra. Hiszen a fényképezés mostanra az egyik legalapvetőbb eljárássá vált, amellyel megpróbáljuk megragadni a világunkat. Aki látott már fényképeket, és ismeri a fényképezés élményét, abban meglehet az igény arra, hogy ezen a módon fejezze ki önmagát és a környezetével való kapcsolatát.

Így belegondolva nem is meglepő, hogy erősen korlátozott látású, sőt, vak fényképészek is léteznek. A szlovén Evgen Bavcar, aki gyermekkorában vesztette el a látását balesetek következtében, világhírűvé is vált. Fotóművészként elkészített életművét filozófiai igényű könyvekkel is kiegészítette, amelyekben a belső látás természetéről írt.

A látszólagos ellentmondás, a tökéletes látás nélküli fotózás valójában felszabadító erejű. Ma nagyon erősen vizuális kultúrában élünk, ahol a látás és fényképezés ipari méretekben újra- és újratermelt mintákhoz igazodik. Ehhez képest szinte forradalmi, ha valaki nem igazodik ezekhez a mintákhoz. Mert nem tud – és nem is akar. Látni és láttatni igazából nagyon sokféleképpen lehet.

Társadalmi szempontból is jelentős, ha valaki látássérültként fotózni kezd. Felhívja a figyelmet az előítéletekre, amelyekkel nemcsak embertársainkat sújtjuk, hanem önmagunkat is. Például amikor azt hisszük, hogy nem vagyunk képesek valamire...

Ezért tartottam fontosnak, hogy leüljek beszélgetni Szücs Tiborral. Egy amatőr fotóssal, akinek nagy szerepet játszik az életében a fényképezés, pedig eleinte sok elbátortalanító élmény érte. De azóta már fotózott például az orosz-magyar focimeccsen, mert kijárta, hogy a sajtósok közül fényképezhessen, és olyan témákat is lencsevégre kapott, amelyeket nem is látott.

vonat.jpg

szurkolok.jpg

Mondanál pár szót magadról?

Szücs Tibor: 30 éves vagyok. Friss apuka. Születésem óta látássérült vagyok: olyan fokú miópiám van, amit egyelőre nem lehet gyógyítani. Van ugyan őssejtes terápia rá, de méregdrága, kockázatos, és Európában nem elérhető. Egy átlagemberhez képest 10 százalékot látok. Nagyon közelről még olvasni is tudok szemüveg nélkül, de azon túl minden homályos. A szemüvegem dioptriája mínusz 20 körül van, cilinderrel. Hivatalosan a „vak” kategóriába vagyok sorolva. Kicsi korom óta romlott egy keveset a látásom, de nem számottevően. Régebben kontaktlencsét hordtam, de például a fotózásnál zavart. Ilyen dioptriánál ugyanis csak vastag, félkemény lencse létezik, az pedig – különösen este – zavaróan töri a fényt. Annyiban viszont jobb, hogy élesebben lehet vele látni, mint a szemüveggel – és az emberek nem szólnak be az utcán.

Mennyire volt eddig hatással az életedre a látássérültség?

Sz.T.: Amikor középiskolás voltam, komoly hátrányt jelentett. Nem láttam a táblát, nem láttam, mit ír a tanár. Folyton lemaradtam. A közlekedésben ma már egy fokkal jobb a helyzet, mint régebben: jó LED-világítású buszok járnak, látom, hányas busz jön. Ha nincs kivilágítva, nem szállok fel. Persze nem lehet jogsim, és még egy sor dologban hátráltat. Természetesen a fotózásban is. De meg kell találni mindennek a szépségét így is.

Általános iskolásként gyengénlátók iskolájába jártam. Akkoriban kettő ilyen volt az országban: egy Budapesten, egy Debrecenben. Veszprémi vagyok, ezért Budapestre irányítottak. Azóta sem értem pontosan, hogy miért kellett kiszakítani a „normális” közoktatásból, miért nem lehetett integráltan megoldani. 9 évig össze voltam zárva egy tucatnyi sorstársammal, együtt is laktam velük. Nem ismertük meg a külvilágot, nem tudtunk haladni vele. Nem járhattam szabadon; ha labdáztam, rögtön szóltak, hogy nem szabad, veszélyes. Burokban éltünk, csak nagyon ritkán jöhettünk ki belőle. Aztán a középiskolában hirtelen a feje tetejére fordult a világ. Sok osztálytársam rosszul vette azt a váltást, amikor teljesen új környezetbe került, jól látó emberek közé; nekem talán szerencsém volt.

Hogy kezdtél fotózni?

Sz.T.: Amikor elballagtam az általános iskolából, édesanyámtól kaptam egy 3,1 megapixeles Olympus gépet. 2001-ben az nagy szám volt. Csináltam vele néhány képet, és megnéztem a számítógép monitorán. Te jó ég, ez gyönyörű! - kiáltottam fel, amikor megláttam. A gép aztán tönkrement, és elkezdtem gyűjtögetni a pénzt. 2006-ban vettem meg az első, akkor csúcskategóriának számító Canonomat. Azzal tanultam meg a fotózás alapfogásait, kihasználva a manuális beállítási lehetőségeket. Sokat jártam túrázni, ez is hozzájárult, mert közben nagyon sokat fényképeztem. A mai gépem, egy Canon Eos 700D 3 éve került hozzám.

lanchid2.jpg

lanchid3.jpg

lanchid1.jpg

Ma mi foglalkoztat leginkább fotósként?

Sz.T.: Az egyik legfontosabb projektem az, hogy be szeretném mutatni, mit jelent látássérültnek lenni. A legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy él az, akinek gondja van a látásával. Akár olyan részletekig, hogy hogyan reggelizik, hogyan tanul, hogyan kommunikál... Egy látássérült kisgyerek életét szeretném dokumentálni. Csakhogy személyiségi jogi okokból nehéz alanyt találni, és mivel az adott iskolára sem vet feltétlenül jó fényt, nehéz megszerezni az iskola hozzájárulását.

Egy másik projektem, amivel haladok is, az az óvodás gyerekek fotózása. Sok panaszt hallottam már arról, hogy a futószalagon készülő óvodai vagy iskolai portrék nem sikerülnek jól. Én viszont gondosan, odaadó figyelemmel nyúlok ehhez a témához. Ezzel azt is kompenzálni tudom, ha valamit nem látok meg rögtön, pl. nem veszem észre, hogy életlen a kép. Sok felvételt készítek, és ha egyik sem lett jó, akkor folytatom a fényképezést.

Mi fogott meg ennyire a fényképezésben?

Sz.T.: Sok olyan fotós van, aki manipulálja a képeket, hozzányúl a „valósághoz”. Én nem ezt képviselem. Azt szeretném visszaadni, amit látok. Vagy éppen amit nem látok. Megesik ugyanis, hogy a fényképezőgépem élethűbben mutatja meg azt a látványt, mint ahogyan én láttam. Például az elém táruló tájat kirándulás közben. Ez fontos élmény nekem fényképezéskor: vajon milyen meglepetés vár majd engem, amikor megnézem a képet nagyban, a monitoron?

Éppen ezért nem vagyok hajlandó utólag radikálisan belenyúlni egy képbe, nem is retusálok. Jó, ha a modellemen volt épp egy pattanás, azt leszedem, ha szeretné, de mélyebben nem nyúlok bele. Hiszen nem úgy néz ki. Kicsi kontraszt, kis vágás, forgatás, amit mindenki megtesz, és ennyi.

Amikor elkezdtem fotózni, online platformokon közzétettem a képeimet. Indulatos és szinte kegyetlen kritikákat kaptam. Ez megdöbbentett. Miért csak bizonyos technikai kritériumokat néznek az emberek? Amatőr fotózásról beszélünk, könyörgöm. Valamiért elkészítette az illető az adott képet, valamit szépnek talál rajta – ez miért nem szempont? Nekem vannak olyan apróbb hibák a képeimen, amelyeket észre sem veszek, nem látok meg. Például a pókhálót az egyik fotóm előterében. Sokat lehetne játszani még képszerkesztő programokkal is, hogy a képeim tökéletesek legyenek szakmai értelemben, de személy szerint nekem ez nem fontos. Azért persze figyelek a kritikára.

vihar.jpg

És az mennyire izgat, hogy mások hogyan fotóznak? Hogy milyen témákat szokás fényképezni, milyen képkivágással, milyen kompozícióval stb.

Sz.T.: Megnézem, de nem izgat különösebben. A fényképzés engem azért vonz, mert visszaadja, amit az adott helyen átéltem: a színeket, a formákat, a hangulatot, a helyzetet... Utólag még jobban el tudok mélyülni benne. Nem azért megyek fotózni, mert új képeket szeretnék, hanem mert kikapcsol. Lehet, hogy egész nap várom a madarat a természetben, mégsem sikerül jó képet csinálnom róla, és ez nem zavar. A horgászok se bánják, ha nem fognak mindig halat.

Ezen csavar egyet az, hogy nem is mindig látom, hogy sikerült-e a kép. Volt, hogy kimentünk szitakötőt fotózni. Én aztán egy árva szitakötőt nem láttam egész nap! Egyszerűen nem láttam őket. Az a fotós barátom, akivel voltam, megmutatta végül, hogy melyik levélre szokott leszállni a vízen a szitakötő, fókuszáljak oda. 4 és fél órát ültünk a vízben, vártuk a csodát – és a csoda végül megjött. Lehet, hogy másnak nem olyan különleges az így készült kép, de nekem nagyon sokat jelent.

Fontos neked, hogy másoknak mi jön át a képeidből?

Sz.T.: Érdekel mások véleménye, de nem az a célom, hogy lenyűgözzem az embereket. Gyerekkoromban sokszor megkaptam, hogy semmirekellő, semmire se képes ember lesz belőlem. Részben előítéletek miatt mondták a tanáraim, részben azért, mert nem voltam épp mintagyerek. A szemem nagyban akadályozott a tanulásban a középiskola alatt, de persze az én hibám is benne volt. Talán ezért is akarok magamnak bizonyítani, hogy igenis, képes vagyok fényképezni. A fotózás nagy lelkierőt ad. Ha készítek egy jó képet, az inspirál a következőre.

Ezért is örültem, amikor a Lions klub szervezésében kiállították a képeimet. Így láthatták az emberek, hogy igenis, lehetséges – és ez az üzenet a látássérülteknek is szól. Hogy a burok miatt ne higgyék el, hogy nem képesek valamire.

szitakoto.jpg

fak.jpg

var.jpg

Tibornak nagyon köszönöm az interjút. A témát pedig egy bejegyzésben még folytatni fogom, bemutatva néhány látássérült külföldi fotóművész munkáit.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fotovideo.blog.hu/api/trackback/id/tr7112513273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

fotó videó